D E A R E N E M Y | ✓

17| Törött szívek tengere

Ekkor nekem is végre visszajön a hangom.

- És mivan ha mégis a tiéd? - hangom annyira halk, hogy egy pillanatra kételkedem benne, hogy hallották.

- Nem az enyém, Blair! - fordul felém. Kezeit erősen ökölbe szorította, az erek a nyakán ki vannak duzzadva.

- Én ebbe tényleg nem szeretnék bele szólni... - mondom inkább.

- Pont most? Máskor mindig olyan nagy a szád! Pont most mennél el, amikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásodra? - fintorog rám. Nagyokat pislogok. Nem tudom felfogni, hogy mit mondott.

- Én... én mindenemmel támogatlak, és ezt te is tudod! - csattanok fel most én is. Ace gúnyosan felnevet.

- Nem úgy látom! Meg kellene védened! De te inkább mit csinálsz? Elhiszed ezt a kamut! Azért jött vissza, mert a fülébe jutott, hogy kezdek végre sikeres lenni a focival! Egy pénzéhes pióca - Ace megáll és hevesen veszi a levegőt. Az első könny lecsordul az arcomon.

- Látod, ezt akarta elérni... - utal a könnyemre. Erősen beleharapok a számba, majd a nőre nézek.

- Ace gyereke vagy nem? - egyenesen a szemébe nézek. Alexis rebbenés nélkül válaszol.

- Ace gyereke.

A szívem milliónyi kis darabra törik. Olyan mintha vérezne a mellkasom.

- Akkor én tényleg nem zavarok tovább. Nekem itt semmi keresnivalóm nincsen. Sok sikert a gyerekkel - olyan gyorsan megfordulok ahogyan csak tudok.

Gyorsan próbálok lemenni a lépcsőn.

- Gyere vissza! Blair, ha most elmész... - megfordulok, Ace nem beszél tovább.

- Mi lesz, ha most elmegyek? Nem mintha kötelességem lenne veled maradni, hiszem neked csak az éjszakai párnád voltam. Mind végig csak arra kellettem, hogy kiéld magad - köpöm a szavakat az arcába. Miután elmondtam, amit el akartam, nem hagyok neki időt. El is tűntem, és talán ez így jobb is lesz.

× × ×

Nem haza mentem, hanem egyenesen a semmibe. Nem akartam Rachelhez menni, mert tudom, tele van a töke velem. Nem mentem a szüleimhez, mert akkor túl sokat kérdeznének. Nincsen hová mennem.

Nem, nem sírtam. Nincsen könnyem. Végig Ace szavai csengenek a fejemben. A szemeim égni kezdenek, mert már percek óta pislogás nélkül bámulom az óceánt.

A város mögöttem a késő esti fényeiben világít, a parton mégis sötét van. Kezdek fázni, de még ez se tud rávenni, hogy hazamenjek.

Szégyellem magam, amiért ennyire igaza volt mindenkinek. Nem akarom, hogy bárki is így lásson. Még én se szeretném magam látni.

A part melletti úton néha elmegy egy kocsi, ami megnyugtat. Megnyugtatnak a hangok, mégis csend vesz körül.

Jól esik itt ülni. Legszívesebben örökre itt maradnék. Nem akarok senkivel se beszélni.

Hallom ahogyan egy újabb kocsi elhajt mögöttem. Azt is hallom, ahogyan lelassul, majd kinyitódik az ajtaja.

- Mit keresel itt? - a homokban lépteket veszek ki. Ismerős hangjától megnyugszom.

- Látod, nem? - még akkor se nézek rá, amikor lassan leül mellém a homokba.

- Én egy szomorú lányt látok... - néz rám. Nem válaszolok neki. Sokáig ülünk szótlanul és az óceánt nézzük.

- Örülök, hogy megtaláltalak - töri meg a csendet. Behunyom a szemeim.

- Úgyis mindjárt hívod - nézek végre Deanre.