Falka

I.

Sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos farkas, ezért nehezen vettem rá magam, hogy megközelítsem, hiszen az ilyen vadállatok alapból sem a legkedvesebbek, ő meg ráadásul még sérült is, így egyszerű aggresszióból leharaphatná a fél karomat. Azonban a légzése egyre súlyosabbá vált, és egyre ritkábban erőltette meg magát, hogy levegőhöz jusson. Megembereltem hát magam, és letérdeltem mellé. Morgott, és vicsorgott, de nem volt elég ereje bántani.
-Nyugalom. Csak segíteni szeretnék.
Teljesen ellazult, mintha feladta volna a harcot, de mielőtt lehunyta a szemét, megláttam benne az embert.
A lehető legóvatosabban, mégis sietősen bevonszoltam a nappalimba, és lefektettem a pokróccal fedett kanapéra. Legalább csak a pokróc lesz véres, tudtam, hogy egyszer hasznát veszem az ötletnek.
Előbb a külső és belső vérzéseket állítottam el, majd összeöltöttem a sebeket, rögzítettem a törött csontokat, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a belső sérüléseit is rendbe hozzam. Lényénél fogva gyorsan gyógyult, így igazából csak rásegítettem, és életben tartottam, míg be nem indult a folyamat.
Órákkal később főzés közben dühös morgásra lettem figyelmes, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogva közelítsem meg a nappaliban gyógyuló vadállatot.
-Feltételezem zavar, hogy nem tudsz visszaváltozni, de ez egy szükséges óvintézkedés. Még nem gyógyultál meg teljesen. Az alakváltás most csak rontana a helyzeten.
Nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznöm. Valószínűleg emberi személyisége is nagyban a farkas hatása alatt van, tehát szépen mondva, egy bunkó paraszttal van dolgom.
-Ha megengeded, hogy olvassak a gondolataidban, nem lesz ilyen egyhangú a társalgás.
Vicsorogva bár, de bólintott.
-Szóval, Eve vagyok, és itt lakom. Te ki vagy?
"Daniel."
-Örvendek. Hogy kerültél ide? Tudomásom szerint nem él senki a környéken.
"Ahhoz neked semmi közöd!"
-Ja persze, csak megmentettem az életed. - háborodtam fel - Nem beszélve arról, hogy akik ezt tették veled, utánad jöhetnek , és engem is bajba keverhetsz, szóval jobb lesz, ha dalolsz, madárkám.
"Nem kell így kiakadni!" - hátrált meg - "Emberek tényleg nem élnek a környéken, de nem messze délen élnek vérfarkasok. Az egyik legnagyobb falka a kontinensen."
-És neked mi közöd jozzájuk? - faggadtam tovább, ugyanis nem akaródzott neki többet mondani
"Én lennek az örökös."
-Oh, egy alfához van szerencsém?
"Még nem vagyok az. És vannak, akik nem is szeretnék, hogy az legyek."
-Ezért kerültél ma ide.
"Igen."
-Dehát az apád, aki gondolom most az alfa, hogy engedhette ezt?
"Ne viccelj! Ő volt az első, aki rám támadt."
-Miért?
"Mert nem vagyok olyan, mint ők."
-Hogy értve?
"Ők emberekre vadásznak. Rendszeresen. Én nem."
Oké, talán mégse annyira paraszt, mint én azt gondoltam.
"És te miért bujkálsz az erdő közepén?"
Vagy mégis.
-Nem bujkálok.
"Itt élsz egyedül, mindenféle védő varázslatokkal övezve."
-Nem tudom, honnan tudsz a varázslatokról, de semmi közöd ahhoz, hogy mit kezdek az életemmel.
"Akik téged üldöznek, bármelyik pillanatban rád találhatnak, és engem is veszélybe sodorhatsz."
-Az ėn ellenségeimmel szemben nem elég tudni, kik ők. Úgyse tehetnél semmit. De nem kell aggódnod. Nem azért vagyok itt, mert tartok tőlük, hanem mert nem akarok ártani nekik.
"Ki vagy te?"
-Biztonságosabb, ha nem tudod. Egy óra múlva ebéd, akkor majd felveheted emberi alakodat, ha szeretnéd.
"Nem akartalak megbántani."
-Odaég a kaja.
Ezzel otthagytam, és gondolatainak áramlását is megszüntettem. Mikor erre rájött, hangos nyüszítéssel próbálta felhívni magára a figyelmet, de teljes mértékben ignoráltam. Nem volt biztonságos a múltamról beszélni, neki pedig anélkül is volt elég problémája.
Hamarosan elkészült az ebéd, és feloldódott a Daniel átváltozását gátló varázslat. Nem vesztegette az idejét, alakot váltott, és áttrappolt a konyhába, anyaszült meztelenül, csak a saját, megszáradt vére borította.
Nem nyújtott kellemetlen látványt. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, haja rövid, éjfekete, zabolátlanul meredt az ég felé. Levélzöld szeme szinte világított, arca markáns, határozott vonásokkal. Izmai jelentős igénybevételről árulkodtak, leegyszerűsítve, minden téren vonzó adottságokkal büszkélkedhet.
-Ha továbbra is így akarsz bámulni, cserébe neked is meg kell mutatnod, mid van. - vigyorgott önelégülten
Egy legyintéssel kerítettem neki farmert, meg pólót, és áttessékeltem a fürdőszobába, hogy tusoljon le, míg én megterítek.
-Hány éves vagy? - kérdezte már evés közben
-Áh, most meg a korommal akarsz szivatni?
-Nem áll szándékomban szivatni. Csak úgy gondolom, egy gyereknek a családja mellett van a helye.
-Nem vagyok már gyerek, Daniel. De ha ennyire érdekel, tizenhét esztendeje taposom ezt a földet. A családomnak pedig jobb nélkülem.
-Mióta laksz itt?
-Egy ideje.
-Nem értem miért élsz száműzetésben, ha ez nyilvánvalóan fájdalmat okoz, és simán leverhetnéd az ellenségeidet.
-Nem értem miért nem ölsz embereket, ha azzal elfogadna a családod, és minden problémád megoldódna.
-Ott a pont! - lendítette felém a villáját
-Hogy érzed magad? - váltottam témát
-Sokkal jobban. Köszönöm, hogy segítettél.
-Szóra sem érdemes.
-Ha nem bánod itt maradnék, míg teljesen rendbe jövök. Nincs hová mennem.
-Természetesen addig maradhatsz, amíg jól esik. Itt biztonságos.
-Köszönöm.
-Elmondod, mi történt? Hogy 20 év után, miért végezted így? - a korát csak megsaccoltam, de mivel nem javított ki, úgy tűnik ráhibáztam
-Páran úgy gondolták, apám már öreg ahhoz, hogy a vezérünk legyen, és felvetették, hogy tegyenek meg engem alfának. Ez ugye azt jelentette volna, hogy az én ideológiám szerint kell tovább élniük, amihez sokaknak, főleg az apámnak, nem fűllött a foga. A megtámadásommal az volt a célja, hogy bebizonyítsa, elég erős még. Csakhogy tisztában volt azzal is, hogy egyedül nem tud legyőzni, ezért összeszedte a híveit, és csapatban támadtak rám.
-Most azt gondolhatják, belehaltál a sérüléseidbe, miért nem hagyod meg őket ebben a hitben?
-Mert emberéletek forognak kockán, Eve, és nem tudnék tükörbe nézni, ha meg se próbálnék tenni valamit.
-Miből gondolod, hogy legközelebb nem ugyanez történik majd?
Nem tudom miért, de kifejezetten félelemmel töltött el a gondolat, hogy visszamegy, és meghal.
-Legalább abban a tudatban halhatok meg, hogy én mindent megtettem.
-Nem mindent. - piszkáltam a maradékot a tányéromon
-Tessék?
-Megkérhetnél, hogy segítsek. - még mindig nem néztem fel rá
-Nem akarlak veszélybe sodorni, amúgyis, ez az én harcom.
-Ha egyedül mész, meg fognak ölni, és nem kell látnoknak lenni, hogy ezt tudjam. Ami meg engem illet, nem miattam kellene aggódnod, ha veled mennék. A mágiám nélkül is meg tudom védeni magam.
-Kétségtelenül elég erős vagy, de ha elhagyod ezt a helyet, magadra szabadítod az ellenségeidet, nemdebár?
-Gondolom igen, de ők okosabbak annál, hogy nyíltan támadjanak rám.
Elkezdtem leszedni az asztalt, hogy érzékeltessem, részemről vége a beszélgetésnek.