Belerohantál a szívembe (18+) - Nem befejezett

Smaragdvarázs

Elkerekedett szemmel bámultam rá és hirtelen hullámvasutazni kezdett a gyomrom. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet.
És az egészben nem a kérés volt a legrémisztőbb, hanem, hogy egyáltalán nem taszított a gondolat. Mégis éreztem, hogy nem tehetem meg. Nekem feleségem van.
- De...én...mi...nem - dadogtam, mintha amugy nem 28 éves lennék. Azonban, ahogy ismét a szemébe néztem, a gondolataimtól elvörösödve, láttam a huncut csillanást, amit utoljára tini koromban küldött felém bárki is.
És mellette még a könyörgés. Az volt a legszívszorítóbb.
Testem önkéntelen közelebb nyomtam a fiúéhoz, majd közel hajoltam hozzá. Kezeim közé fogtam megsebzett arcát, és óvatosan végigsimítottam felrepedt alsó ajkán. De képtelen voltam megtenni. Az ujjamon még mindig ott volt az arany karikagyűrű, melyet most piros foltokkal díszített a rátapadt vér.
Russel fölemelte a fejét es továbbra is az arcomat bámulta. Pilláit egy pillanatra lehunyta és úgy szólalt meg, mintha imátkozna.
- Kérlek! - suttogta rekedtes, földöntúli hangon, majd újra kinyitotta szemeit, rám villantva a smaragdokat.
És számomra ennyi volt. Leomlott minden védőbástyám.
Már nem érdekelt az eső, sem Amelia, sem a karikagyűrű.
Fölé hajoltam és óvatosan végigsimítottam számmal a véráztatta ajkakon. Ahogy találkoztunk, szinte azonnal utánam kapott és visszonozta a csókot, én pedig ott helyben hajszál híjján eszméletemet vesztettem.
Csukott szemeim mögött tűzijátékok repkedtek és súlytalannak éreztem magam. Elmosódott körülöttem a világ és forgásba kezdett, a zajok elmosódtak.
Beleremegtem a közelségébe, a bőre illatába és a gyomromba költözött lepkék egyszerűen megbolondultak.
Akkor csak ő és én voltunk a világon.

Aztán megütötte fülemet a mentőautó szirénája és azonmód megszakítottam a testi kontaktust. Válaszul egy elégedetlen mordulást kaptam, de ahogy ránéztem, voldogan vettem tudomásul, hogy az arcába valelyest visszatért az élet.