Amelia Stark

Csalódás

December 24 reggele. Mindenki frissen és üdén kezdi, egy musical betéttel.
Most nézzetek meg engem, aki 3 óránál többet nem aludt az éjjel, karikásak a szemei és vörösek a sírástól.
Mindenkinek eljutottam az ajándékát hozzá, kivéve persze Peterét. Ezzel próbálom a múltkoriakat rendbehozni. Gyors összekaptam magamat, de még így is későn kettem kész. Ettől függetlenül zökkenőmentesen eljutottam Peterék házához. Megálltam az ajtó előtt és egy nagy levegővétel után bekopogtam.

- Szervusz Lia! - nyitott ajtót May.

- Szia May! - erőltettem magamra egy mosolyt. - Peter itt van...?

- Lia nem ez a legjobb alkalom... - ebben a pillanatban a gerlepár csókolózva jött ki Peter szobájából.

- Gondolhattam volna... - mondtam továbbra is műmosollyal.

Erre már ők is felfigyeltek. Liz éles pillantását Peter boldog és meglepett nézése követte.

- Lia... - kezdte a barátom. - Nem tudtam, hogy jössz...

- Meg akartalak lepni. De akkor majd máskor visszajövök... - hátráltam.

- Ne! - vágta rá habozás nélkül Peter, mire mind felhúztuk a szemöldökünket. - Vagyis maradj még!

- Nem tényleg! Jobb ha már itt sem vagyok. De ezt még oda akartam adni. - nyújtottam Maynek az ajándékot továbbra is Peter szemébe nézve gúnyosan. - Boldog Karácsonyt!

És ezzel a mondattal megfordultam és elmentem. Most őszinte leszek, már nem tudok sírni. (Nem csak azért, mert kiapadt a könnycsatornám...) Várható volt, hogy ez meg fog történni csak én egy naiv ember vagyok. Dühösen és csalódottan indultam el. Ez volt az utolsó, hogy Peterékhez jöttem. Az utolsó, hogy ajándékot hoztam neki.

/Peterék lakásán eközben/

Miután Lia elviharzott, Peter tehetetlenül állt a szoba közepén. Legszívesebben utána ment volna, de azt is tudta, hogy itt nagyon elrontotta. May lerakta a konyhaasztalra a csomagot és a címzett oda is ment érte. Peter fogta és bevitte magával a szobába mit sem törődve barátnőjével. Ott óvatosan felbontotta a csomagot és meghatódva nézte a képet. Liz mérgesen kivette a kezéből.

- Ezt hozta el neked? Egy gazdag embertől én többet várnék a helyedben!

- Most mi a baj? Kedves akart lenni.

- Ó, hát persze! - mondta Liz ironikusan.

- Most mi van? Add vissza a képet! - fogta meg az ajándékot.

- Nem! Ő fontosabb neked mint én! Ebből kezd elegem lenni! - és földhöz vágta a képet ami darabokra szóródott szét. - Lia neked nem jelenthet semmit! Én vagyok a barátnőd!!

- Nekem is kezd elegem lenni abból, hogy féltékeny vagy. És tudod mit? Nekem nem kell ez a hiszti. Menj el most!! - emelte fel a hangját Peter.

- Rendben! De még számolunk! - taposott rá a képmaradványokra.

Ezután mosolyogva elhagyta a szobát.

/Amelia/

Zaklatottan, indultam meg hazafelé gyalog, de miután befordultam az első sarkon Liz utolért. Gúnyosan rám vigyorgott, majd megszólalt.

- Boldog karácsonyt ribanc! - elviharzott.

Végül is taposs bele a lelkembe mégjobban! Nem mintha többet vártam volna tőle...
Gyorsan túltettem magam az előző jelenteken és gyorsabb tempóra váltottam.

Így telt a karácsonyi szünetem. Összetörtem, de felálltam. Senkivel sem beszéltem azóta a családomon kívül. Nem volt szükségem olyanokra akik visszahúznak, meggátolnak az életben.
Karácsonyra anyától kaptam egy naplót, mert hogy ő is írt az én koromban és sokat segített neki az életben. Apától kaptam egy vissza nem térő lehetőséget, hogy a tavaszi szünetben visszatérhetek az autózáshoz. Csábító ajánlat volt, de végül elutasítottam. Rájöttem arra, hogy ez talán nem is olyan fontos nekem. Csak a szüleim büszkesége miatt csináltam az egészet.
Szükségem a van arra, hogy elmenjek és világot lássak.
Habár ezek még csak tervben vannak, úgyhogy semmi sem biztos.

Szilveszter napján még a csapból is a partykellékek és a pia folyt. Nekem viszont nem volt hangulatom hozzá. Nem terveztem aznapra programot, csak a kandalló mellett akartam ülni egy bögre teával és a kedvenc ski-fi regényemmel. Az ilyen apróságokra sosincs időm...
Apáék hivatalosak voltak egy partyra ahova magukkal akartak ráncigáni. Mint ne mondjak sikerült is nekik. Szomorúan ültem be az limuzinba egy habos babos sárga ruhában. Nem én választottam, de ha anya szerint szép akkor nekem mindegy. Megérkeztünk... mittoménhova. Csak annyit tudok a házigazdáról, hogy gazdag és befolyásos. Mint mindenki a környéken. Próbáltam elvegyülni a tömegben, de valahogy nem találtam meg a helyem... Épp készültem friss levegőt szívni, mikor valaki megragadta a karom és visszarántott

- Ááá! - visítottam fel.

- Csak én vagyok! - mosolygott rám a szőkeség. Most érzem csak milyen jó a parfümje.

- Steve... - vettem egy mély levegőt. - Ne ijessz rám!

- Nem gondoltam volna, hogy megjelensz!

- Hidd el én sem így terveztem! - nézegettem a padlót.

- Ha már itt vagy megihatnánk valamit.. - biccentett a bárpult felé.

- Nincs túl sok életkedvem... - sóhajtottam egy nagyot.

- Csak egy ital. Remélem nem halsz bele. - mosolygott.

Elfogadtam a meghívását. Kértünk két koktélt majd leültünk. Steve nem habozott, azonnal letámadott a kérdéseivel.

- Hogy vagy? - tudtam mire célozgat.

- Nem fogok hazudni. Sem szépíteni a dolgokon. Pocsék a hangulatom. - ittam bele a koktélomba.

- Beszéltél vele azóta?

- Igen. Azaz felmentem hozzájuk. Nem sült el valami jól...

- Sajnálom, hogy ezt kell átélned. - simogatta meg a karom gyengéden.

- Jó, hogy te mindig itt vagy nekem. - mosolyogtam rá. - Nem túlzok! Ez tényleg így van.

- Mikor hagytalak magadra? - nevetett fel.

- Erre még nem volt példa.

Steve egy pillanatra lefagyott és a tekintete az ajtóra vándorolt.

- Mi a baj? - néztem rá aggódva.

- Túl deja vu lenne ha most megjelenne Peter?

- Tessék??? - fordultam meg idegesen.