Ragyogóan süt a Nap, így a nyár utolsó napján. A bőrömet szinte perzseli, főleg a taxi üvegablakán keresztül. Ez nagyon fog hiányozni Orlandoból, de most, ismét itt kell hagynom, hogy megkezdjem egy igen esős, állandóan borongós és kissé unalmas városban az egyetemi tanulmányom utolsó évét. Ez a hely, nem más, mint London ahová, egy 8 órányi hosszú repülőút vezet. Pompás. Ám, legalább most teszem meg utoljára ezt az utat, mert jövő ilyenkor, ha minden jól megy, New Yorkban a Broadway-en fogok dolgozni. S nem, mint színésznő, hiszen a színészkedéshez egy fikarcnyit sem értek, és az igazat megvallva a reflektorfény sem áll jól. Egyedül a háttérbeli munkák, a színdarabírás és rendezés, amihez értek, és amit szeretek csinálni. Mindig is csodáltam, azokat kik megírtak egy darabot, és sikerre vittek. De őszintén, nem ez vonz a legjobban, hanem az, hogy a színészekkel, a díszlettel együtt mindez életre kell. Ez egyszerűen lenyűgöz és ámulatba ejt, s az érzés sose múlik el, mindig olyan mintha elsőnek élném át, éppen ezért alig várom, hogy én is megalkothassam a saját színdarabomat, azután színpadra vigyem, ahol megelevenedik. Már csak egy év a Londoni Művészeti Egyetem Színjátszás és írás-rendezés szakán aztán kilépek a nagybetűs életbe!
- Kisasszony, megérkeztünk!
- Ohh, köszönöm. – gyorsan kiszálltam a taxiból, kifizettem, s elindultam a reptérre, hogy felszálljak, az egy óra múlva induló Orlando- London járatra.
***
- Kérjük kedves utasainkat, hogy a 428-as Orlando –London járatunkra kezdjék el a beszállást, mert a gép hamarosan indul!
Felkaptam a bőröndömet, s elindultam a megfelelő terminál felé, ahonnan a gépem felszáll. Odaadtam a légi-utaskísérő hölgynek a jegyemet, majd beszálltam a repülőre és megkerestem a helyemet. Pont ablak mellé szól, így legalább tudom majd nézni, ahogy elhagyjuk Floridát. Kikapcsoltam a telefonom, elővettem az ipodom és elindítottam a kedvenc együttesem a The Pretty Reckless számait, s azután mély álomba merültem.
***
Egy bökésre ébredtem. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, majd a mellettem ülő igen helyes sötét, szinte hollófekete hajú srác megszólalt.
- Kapcsold be magad, mert landolunk.
- Köszi. – eltettem a lejátszóm, s bekapcsoltam az övemet.
- The Pretty Reckless? Ki nem néztem volna egy ilyen kiscsajból, hogy könnyű rockot hallgat. – hirtelen ledöbbentem, hogy a fiú, akit nem is ismerek ezt mondta nekem, s nem amiatt mert, kiscsajnak nevezett, s nem a bunkó viselkedése miatt, hanem azért, mert így lemerte szólni az egyik kedvenc együttesemet!
- Már bocs, de ők nem könnyű rockot játszanak!
- Akkor ezek szerint, te még nem hallgattál meg egy Korn, vagy Metallica számot sem. Na, azok már kemények! – válaszolt a kissé bronzosabb bőrű, enyhén borostás srác. Erre egy frappánsat akartam neki visszaszólni, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a gép már áll, s a rajta utazók szépen lassan elkezdtek leszállingózni. A mellettem ülő is eltűnt. De nem is baj, amúgy se jutott eszembe semmi ütős válasz. Levettem a kézipoggyászom és végre én is leszálltam.
- Üdv újra London!
Miután felvettem a bőröndöm, kisétáltam a terminálból, majd a reptérről, és fogtam magamnak egy taxit. Lediktáltam a sofőrnek a címet, s haladtam is az ódon kollégiumom felé. Húszpercnyi autókázás után megérkeztem a Heffrondrive 25 alatt álló épülethez. Miután kivettem a csomagom és kifizettem a taxist, beléptem a kollégium hatalmas vas kapuján. Magát az épületet, egy régi kastélyhoz, jobban mondva egy villához tudnám hasonlítani. A bejáratához egy kisebb út vezet, melyet fák öveznek, s az ajtóhoz még egy kisebb mindössze 4 lépésnyi csarnok visz. A bejárat is óriási fából készült tákolmány. Azonban, ha belépsz, a kollégiumba az rögtön valamivel modernebb arcát mutatja. Egy nagy hall fogad minket először, hol körbe bőrülések és kisebb dohányzó asztalok vannak. A teret egy terebélyes üvegcsillárból áradó fény világítja be. Amint bentebb megyünk, egy kisebb folyosót találunk, ahol mindössze két szoba áll. Az egyik az iroda, ahol be kell jelentkezni, valamint egyéb más ügyeket kell intézni, és a másik a mi lány kollégiumunk állítólagos nevelőtanárának a szobája. Jelen esetben Mrs.Robinsoné, akinek a kora már jócskán eléri a hatvanat, s aki itt van már ősidők óta. Szerencsére, mi lányok egy ilyen nevelőt kaptunk, aki mellett az élet sokkal szabadabb, nem úgy, mint a fiúknak, ahol Mrs. Edison van. Na, igen ő kordában tartja a rendet, de a srácoknál nem is árt, hiszen ha belegondolok, az elmúlt öt évben mióta én itt vagyok csak nem húsz fiút kellett vinni a detoxba vagy a sürgősségire, kitudja mi miatt.
