Zuhanj belém

Csókold meg, mi belőlem maradt, és engedd, hogy segítsek, magamon nem tudok!

Zuhansz. Mélységek ölelnek keblükre, jeges, éjjeli szél hasít az arcodba. A szikláról vetetted le magad, vagy talán egy fuvallat lökött a tenger fölé, hogy szárnytalanul suhanhass. Átkarolod magad, igyekszel nem arra gondolni, hogy alattad aprócska pontnak tűnő halálcsónakok várakoznak. Mind téged figyelnek, árgus szemekkel bámulják lassú vízretérésedet. Ott lengedeznek, himbálóznak már egy ideje, és nem csak annak örülnek, hogy meginogtál, hanem annak is, hogy feltehetően már nem marad benned annyi erő, amennyivel a vízen sétálva menekülnél előlük. Egész eddigi életedben türelemmel tűrték a beléjük harapó vad hullámokat, a hatalmaskodó, bármit eltörlő förgeteget, a rájuk záporozó sós illatú esőt, az örökkévalóságon át sütő napot, mely csak igen ritkán, habkönnyű fellegek formájában kegyelmezett meg felhevülő vastestüknek. Nehezek voltak, súlyosak, de már túl sokat nyomtak ahhoz, hogy a mély lehúzza őket. Kivetette őket a víz, hiszen jobban megfáradtak már az élettől, mint te. Egykor ugyanúgy levetették magukat a szikláról, ugyanúgy látták az alattuk kitáruló halál torkát, melyben felfüggesztve lógtak a csónakok. Mint köteleken lógó, felakasztott hullatetemek, melyekből egy különös ok folytán még nem szakadt ki az utolsó levegő, még nem állt le fuldokolva a szívük, olyanná készültél lenni. A száj szétnyílik, mint egy seb, melybe a kés újra és újra beleszúr. Véresen éhesek, szinte meghalnak gyomruk ürességétől. Már csak az lehet számukra vigasz, ha újak megszületését figyelhetik a szívhalál tengerén.

Tudom, hogy sírsz. Megérezhetted, mit fognak veled tenni, de már késő visszafordulni. A visszafordulás még teljesebb szégyenérzetet váltana ki, előbb-utóbb újra felvándorolnál a sziklára, hiszen csak az jelentene vigaszt a szorongásodra. Amíg fel nem érsz, a zavarodottság és a kételyek ködös bevonata rád telepednek, és amint a csúcsról meglátod a tengert, már nincs más vágyad, mint menekülni. De merre? Vissza a többi közé? Vissza azok közé, akiket amúgy sem tudsz eléggé szeretni, eléggé fontosnak tartani, eléggé törődni velük? Minek mennél vissza oda, ahonnan ez az egész indult? Az előtted álló út sokkalta többet ígér: megértést, önutálatból való önszeretet, önzőnek vélt önimádatból teljes békét a tarajos tajtékok hátán. A víz ugyanúgy hánykódik, kínlódik, vergődik a saját szorításában, mint te. A sötét tömeg megnyugvással ámít. Tudod, vissza kéne fordulnod. De már nem számít ez az egész test, ez az egész lélek. Milyen élet az, amelyik csak létezést ígér? Jobb a megsemmisülés, az örök tudatlanságba való beleveszés, ahol már nem kísért bűntudat azért, hogy nem lettél az, akinek lenned kellett volna, vagy nem érezted azt a kötődést, amit érezned kellett volna.

Nincsenek hangok, de nincs csönd sem. Örökös zúgás, morajlás, szenvedéssel teli hörgés pattog, lábak a tenger alján, csoszogás, magukba fojtott segélykiáltások onnan, ahová már nem jut fény, csak homályosság, mely még rosszabb. A derengésben még érzünk, még látjuk a saját arcunkat. A lenti, minden irányból nyomó vízfal visszatükrözi fájdalommal és bántódással megtelt emléktárunkat. Mennyi sikertelenség, mennyi csalódás, mely mind csak arra késztet, hogy levesd magad.

Olyan közel jársz a vízhez, hogy szinte már látod azt, amit csak becsapódáskor fogsz. Az éppen felszínre törő halálcsónakok magvai egyre mélyebbre vesznek az érzéstelenség kötözésében, majd a homálytalanságból előlépve végképp elveszik belőlük a zsivajgó szomorúság, és csak a rosszindulat marad, mellyel téged várnak. Ez az egyetlen, amit érzéstelenségükben képesek még megélni.

Gyere, és szállj belém, majd az ezüstevezőket felvéve vigyél el messzire, ahol még nincsenek halálcsónakok. Ott húzz ki a partra, és hálj bennem, abban, ami belőlem maradt: a megfeketedett szívemben.

__________________________________________

Ne menj ennél is messzebbre, kérlek! Sokkal jobb, ha ezer mérföld választ el, ameddig elsodorhat utánad a víz, mintha a teljes bizonytalanság. Szóval csak ugorj belém, és hagyd, hogy elnyeljem, ami fáj. Az én vastestem befogad.

__________________________________________

Estét!

Meghallottam egy számot, aztán közben elkezdtem agyalni, és ez lett a végeredmény.
Remélem, nem lett túl borzalmas, a szentimentalizmusommal tudom, lassan a világ idegeire megyek, de na. Legalább most megy a szentimentalizmus. XD
Köszönöm, ha elolvastad.

Később!