belehalok »» p.j

prológus

"kicsikét szűk a világ nekem."

Kecskeméten nőttem fel. Kiskorom óta tudtam hogy más vagyok mint a többiek. Persze ezt minden lány 17 évesen ki mondja magáról, szintén erőltetve, hogy el is tudják hinni ezt a hazugságot. Viszont én tényleg más vagyok.

"keresem benne még a helyem."

6 évesen leültettek a nagyszüleim a konyha asztalhoz. Mivel annyi évesen szomorú érzelmeket még nem tapasztaltam, vigyorogva rá néztem Nagyi bús arcára és kérdeztem,

"Ugye ebéd után játszunk?"

Csak utána tudtam meg, hogy miért is éreztem magam mindig másnak: nekem eredetileg Amerikában volt a helyem. Anyukám ott szült meg, de mivel alig tudták fizetni a havi számlákat, én ide kerültem.

Most már nem bánom, de akkor emlékszem, hogy először éreztem magam szomorúnak. Persze még akkor minden megoldható volt palacsintával, nagy baj ebből nem is lett. Viszont a mai napig valamit magamba keresek, mert tudom hogy még van valami amit még én se láttam, nem hogy az egész világ.

"nem látom tisztán a holnapot—"

Eddig is abba reménykedtem hogy megtalálom majd egyszer azt a valamit ami miatt én más vagyok mint a többiek. Hozzá teszem, évekig megpróbáltam fejteni ezt a valamit, viszont amint látjuk, nem nagyon sikerült megtalálni.

Mindegy. Még nem adom föl. Végülis, még be se fejeztem a szülit. Van még bennem és a nagyiékban is sok remény, akár mennyire rejtett a jövő.

Nem írok most már többet a naplómba egy kis ideig, mert szerintem a nyári szünetemet nem a naplómmal kellene tölteni (mint ha a folyamatos Majka és Curtis koncertezéssel kellene tölteni...). Úgy is tudjuk hogy a végén úgy se csinálok mást ;) Egyszerűen, mint ha szerelmes lennék Majkába.

Amúgy, még ha a végén se találom meg azt amit magamban keresek, akkor legalább az Isten megajándékozhatna egy esküvővel, Majkával.

Na! Eleget írtam! Irány a nyári szórakozás!

Puszi!

2018. 06. 06.