Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

2. - Megjelent

Az ismerős illatok, ami az otthonra emlékeztetett szépen lassan teljesen vissza hoztak az életbe. Éreztem a levest, ami valószínűleg a gázon fortyog, valamint hallottam a mikrónak azt a különösen nyomorék csipogását is. Kinyitottam a szemem és egy nagy sóhajt eleresztve néztem körbe a szobámban. Álmodtam?
Felnyúltam a fejemhez, de felszisszenve azonnal el is vettem onnan a kezem. Nem, nem álom volt. A nadrágom viszont teljesen be van varrva. Az ujjam ellilult az ajtócsapódás vonalában, ahogy a combomon a vágás körül a bőr is. A sípcsontomon pedig barna paca jelent meg a rúgás helyén, ami szerencsére nem fájt. Egészen addig, amíg hozzá nem értem.

- Jun? - kopogott be az ajtón keresztanyám. Egy hirtelen mozdulattal felültem, és felé fordultam. - Oh hála az istennek.

Annak, hát persze

- Mikor a szomszéd fiú a hátán behozott azt hittem szívinfarktust kapok.

- A szomszéd fiú? - köszörültem meg a torkomat.

- Igen, azt mondta az úton talált rád. - Valami nem stimmel. Keresztanyunak fel se tűnik, hogy valaki talált az úton egy ájult lányt, és mindenféle ismeretség nélkül haza vitte? Honnan tudta, hogy itt lakom? Honnan ugrott hirtelen elő, hiszen nem volt senki előttem, mögöttem meg csak az aki meg akart támadni. Egyáltalán mióta él a szomszédunkban velem egykorú fiú? - Csináltam levest a tanárnak meg szóltam, hogy ma nem mész be. Lázra hivatkoztam. Görcsoldó kell? - súgta oda mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Enyhén bele pirulva a kis viccébe fordítottam el a tekintetem és illedelmesen vissza utasítottam a felajánlását.
Még ha csak annyi bajom lenne.

- Elmennék sétálni - mondtam neki délután. Átöltöztem és betapasztottam a combomat nehogy úgy döntsön felszakad és megint össze vérezne mindent.

- Rendben de időben gyere ám haza! Nehogy megint.. - gondolkodott el a tegnapra utalva.

- Oké-oké - integettem neki és mint ahogy mindig, mikor kiléptem a házból meghajoltam a falra lógatott kereszt előtt. Utálom ezt csinálni, de mosolyt csal az arcára, én pedig boldog vagyok, ha ő is. 

Visszasétáltam oda ahol tegnap megszakadt a kép. Próbáltam visszaemlékezni mindenre, de a megmentőm arca nem ugrott be. Persze, miért is emlékeznék, a hangján kívül nem sok dolgot mutatott magából.

Megálltam pontosan ott, ahol tegnap megpihentem, de most abba az irányba néztem, amerről jött a zaklató. Nem értem, miért nem vettem észre előbb, hogy követ. Megráztam a fejem, és lenéztem az aszfaltra de azt hittem menten elájulok. Az én árnyékom mellé szivárgott egy másik, sötétebb árny, majd egyre csak keskenyedett, végül egy ember alakját öltötte fel, aki látszólag mögöttem állt. Magasabb volt mint én, és kinézetre - már ahogy egy árnyék kinézhet -, egy férfi.

Szembenézve ezzel a bizarr történéssel megfordultam, de legnagyobb meglepetésemre senki se volt mögöttem. Egy lélek se. Az aszfalton viszont továbbra is ott volt mögöttem. Léptem egyet előre, ő pedig mozdult velem.
Mi ez, keresztanyu titokban belőtt, és most fejti ki a szer a hatását? Sose szoktam képzelődni, így nem tudom milyen lehet...

Mintha megrázta volna a fejét, kiegyenesedett így még magasabbnak tűnt kicsiny testemhez képest. Majd kinyitotta a szemeit. Igen, az árnyék. Vörös szemei egyenesen rám meredtek. A testemben megfagyott a vér, ajkaim elnyíltak egymástól, így éreztem ahogy megremegtek, de egy hang se jött ki a torkomon. Kinyújtotta a kezét, bennem pedig mintha eltörött volna valami, szaladásnak eredtem. A közeli játszótérig meg se álltam. Betörtem a kapun, leültem a hintára, ami rögtön meglendült, és próbáltam levegőhöz jutni. Átkoztam magam, amiért ide futottam.

Hátra néztem a mögöttem levő árnyékomra és megnyugodva hunytam le a szememet, hogy egyedül van. Illetve vagyok. Levettem a cipőmet és belefúrtam a homokba a talpamat majd az ujjaimat és végül az egész lábfejemet. Elkezdtem lökdösni magam amennyire a betemetett lábam engedte és elképzeltem a hűvös szellőt, ami a tenger felől jön. Mindig is le akartam menni, de keresztanyu víz iszonyos, így ez bukott ügy. Egyedül nem szeretnék ott lenni barátaim meg nincsenek. Őt pedig lerángatni csak azért, hogy én egyszer is bemehessek úszni egyet nem érdemes

Ismét kinyitottam a szemem és felnéztem az égre. A bárány felhők játékosan bújtak egymásnak, mintha fáznának ebben a napos időben. Nem volt felismerhető alakjuk, mégis puhának tűntek a kerek széleik miatt. Gyerekkoromban elképzeltem, hogy rálépek egyre és végigugrálok az égen. De kinek nincsenek ilyen álmai? Ki ne akart volna gyerekként bele gondolni a felhőtlen felnőtt korba, ami csupa móka és kacagás. Minden nap a saját életedet éled, bemész dolgozni ahol az emberek akik a barátaid mosolyogva fogadnak.. együtt nevettek ha valaki elront valamit majd együtt javítjátok ki.. Otthon megnézed a kedvenc tévé műsorod, vetélkedőd egy tál fagyi vagy chips társaságában, vagy esetleg egy kellemes habfürdőt élvezve közben.

Aztán szépen lassan felnőttünk. Rájöttem, hogy nincs ilyen. Minden ember ellenséges a maga módján. Ha nem az történik amit ők akarnak, akkor csak áskálódnak a másik irányába amíg ki nem készíti lelkileg az illetőt. Undorító

Lenéztem a lábaimra ami már kellő képpen megmelegedett a hideg homok alatt. Ugyan olyan hirtelen vert le a víz, mint az előbb. A hinta lánca pedig szabályosan hangot adott a rázkódástól amit a testem produkált. A kezemmel jobban rászorítottam a markolatra, mikor megláttam ismét az árnyékot az enyém mögött. Kihúztam a homokból a lábamat fel a hintára és igyekeztem nem elsikítani magam. Nem mintha lett volna itt bárki is aki meghallja.

Erre fele minden utca kihalt, az emberek csak akkor jönnek ki, ha boltba vagy a templomba kell menni. Nem mertem lelépni, megint elfutni mert most túl közvetlenül volt előttem. Hallottam ahogy nyelek és éreztem ahogy a nyál lassan csordogál le össze szorult torkomon. A fülemben dübörgő vér miatt a szívverésem is felgyorsult amit az egész testemben éreztem lüktetni. Életemben nem féltem még ennyire, mint most. Bármennyire is szorítottam a láncot a remegésem nem maradt abba.

Hirtelen egy idegen kéz simított rá a vállamra és markolt meg. Az árnyékon keresztül láttam, amint ez a valaki lehajol hozzám. Lélegzetét a fülemnél hallottam, ahogy éreztem is a nyakamnál. A könnyeim patakokban folytak le az arcomról benedvesítve karomat takaró felsőmet, lábaim pedig elernyedve hullottak a földre megadva magukat.

- Ne félj - suttogta a fülembe amit olyan tisztán hallottam mint az imákat amit a pap szokott prédikálni. - Nem foglak bántani Jun - kezemet a szám elé tettem, hogy véletlenül se nyikkanjak meg, ezzel kedvére téve. Az árnyékának szeme ismét vörössé változott, egy fordított félhold alakot felvéve. Mintha mosolyogna. Ilyen nincs, ez nem velem történik meg.. lehetséges lenne az, amitől keresztanyu és a pap olyan nagyon fél? Létezik ilyen?

Megidéztem valahogyan egy démont?