Perfect Weapon

Vihar előtti csend

A felkelő nap sugarai festették rózsaszínre Thalia fehér falait. A lány hirtelen ült fel rémálmából. 

- Megint értem jöttek - suttogta félálomból. - Megint értem jöttek.

Mihelyst magához tért kicsit, tudta hogy ez már a harmadik ugyanilyen rémálma. Szörnyek lépnek elő a függöny mögül, az ágy alól, minden árnyékból és mind őt nézi. Merednek rá fekete szemekkel.

Thalia csurom víz volt, gyorsan a lezuhanyzott és felvett egy sötét pólót a fekete farmerjához. Ahogy lesietett a lépcsőn túlzott csöndre lett figyelmes. Ilyenkor az apja a füvet vágja, az anyja meg porszívózni szokott - mondta magában - és most mégis nagy a csend.

Bizonyára dolgoznak - gondolta, de jobban fázott a pólóban mint korábban.

Elsuhant egy árnyék az ablak előtt. Thalia nem tudta visszafogni apró sikolyát. Megpróbált az ajtón kirohanni a kertbe megnézni mi volt az. De az ajtó kívülről zárva volt, édesanyja bizonyára magával vihette a pótkulcsokat. Így nem tudott más tenni, kinyitotta az ablakot és hosszú káromkodások közepette átlendítette a lábát a mosogató fölött. A másik lába viszont megcsúszott így bukfencezve a virágágyásba borult. Az anyja biztos megöli azért és még magát is pofonvágná, mert azokat a virágokat legalább egy órán át gyomlálták.

Feltápászkodott és körülnézett, de semmit nem látott. 

- Hahó? Van valaki a virágágyásunkban? 

Semmi válasz.

Thalia a puha füvön át, rá sem hederítve a mezítelen lábára, a diófájukhoz sétált, de ott sem talált semmit. Vagy senkit. Ám ahogy az udvar felé fordult egy kéz nyúlt felé a háta mögül. Mielőtt kiáltani tudott volt a kéz a szájára tapadt.

- Ne sikíts! Elengedlek, de kérlek ne sikíts! - mondta egy mély és rekedt hang. A fiú hangja mégis kellemesnek hangzott. Thaliaban kelletlen bizalmat gerjesztett, pedig semmi oka nem volt bízni valami idegenben bízni, aki a virágágyásukban settenkedik és épp elrabolni készüli.

A kéz finoman lesiklott a szájáról, mintha hajszálvékony selyem lett volna. Thalia szembefordult az idegennel. 

A fiú alig lehetett nála idősebb. Talán 18 évesnek tippelte volna. A feketére festett haja és a bőrszerkója egészen más képet festett, mint a ragyogó kék szemei. Akár a hullámzó óceán. Egy nagyon szomorú és megviselt óceán. Más lánynak talán ijesztő lehetett volna ez a helyzet, ezzel a sráccal. De Thaly nem sikított.

- Ki vagy te? - kérdezte a lány.

- Értékelem, hogy nem kezdtél el visítani - azzal a fiú a kezét nyújtotta. - A nevem Aaron.

Vonatkozva bár de ő is kezet nyújtott - Thalia. 

Aaron ráemelte az óceánszínű szemeit és mintha egy pillanatra lecsillapodtak volna benne a hullámok. Mintha egy világ lenne benne.

Thalia nagyon kínosan érezte magát. Megrázta a fejét hogy kiessen a kábulatból, amitől még kellemetlenebbül érezte magát. Aaron is észrevette, de inkább figyelmen kívül hagyta. - Szóval be sem hívsz egy kávéra? Vagy csapi vízre?

A fiú magas volt, Thalia pedig gondolkodni kezdett. - Ha beférsz az ablakon. 

De ő nem válaszolt. Elővette a lány pótkulcsait - amik az övéi! - és kinyitotta a bejárati ajtójukat. Thalianak kedve támadt seggbe billenteni ezt a ficsúrt, de a kulcsok még nála voltak. Ő pedig szerette volna visszakapni őket. 

Felszolgálta a kávét amit édesanyja reggelről hagyhatott itt, Aaron pedig letette a kulcsokat.

Hosszas hallgatás és kávészürcsölgetés után Aaron törte meg a csöndet.

- Beszélnünk kell.

Mintha erre Thaly nem jött volna rá. - Rendben. Kezdjük azzal miért zártál be a saját házunkba.

Aaron elsütötte a szemét. -Biztosra kellett mennem, hogy itt maradsz. Biztonságban. A szüleid pedig tényleg dolgoznak. A főnöknek hirtelen sok munkát kellett kiosztania - a szája sarkát huncut mosolyra húzta továbbra is a padlót bámulva - nem akartam hogy egyedül legyél, amikor látni fogod őket.

-Látni kiket?

- Tizenhat lettél és azóta rémálmaid vannak szörnyekről, amik mindenfelől felbukkannak.. - de honnan..? - Ó, honnan tudom? Velünk is ez volt. Mindnyájunkkal. 

Thalia nem értetett semmit. Itt volt valami ágról szakadt idegen a fekete bőr gönceivel - amik olyanok voltak, mint az övéi, bár most idegesítette őket a fiún - és a rémálmairól hablatyol és a születésnapjáról. Előtte pedig bezárta a saját házába.

Teljesen bolond - gondolta - vagy beteg. Inkább beteges. Épp azon gondolkodott, hogy kirakja-e a fiút, de különös módon hűvös szellő csapta meg. Pedig nyár közepe volt még. A szoba sötétségben úszott.

- A kapcsolók?

-Bár azok lennének - mondta Aaron.

Az ablakhoz léptek és látta, hogy az égen nagy gomolyfelhők gyűlnek. Nagyok és sötétek.

De ahogy hozzászokott a szeme a sötéthez látta, hogy madaraknak elég különösek és ijesztőek voltak a szárnyukkal, szarvaikkal, pikkelyes és egyéb undorító kinövéseikkel.

Thalia hátrébb ugrott az ablaktól. Rettegni kezdett ezektől az álmában látott szörnyetegektől.
A szörnyetegektől, amiket már a valóságban is lát. Sikítani kezdett, csapkodni, amit csak ért. Aaron közelebb ment hozzá, mintha a jelenlétével akarná nyugtatni.

Tekintetük egy alacsonyan szálló húsos csontvázra esett, aminek a hátán ujjcsonkok vérzettek.

- Démonok - mondta Aaron. Mintha nem először látna ilyet. Mintha nem félne.

Talán tényleg nem félt.