Szerelem a háborúban |Manuel Neuer| ✔

×15×

×Manuel×

Reggel napkeltekor keltem. A nap fénye besütött a szobába. Lassan néztem körbe a szobában. Antonina felém fordulva aludt. A lány könnyű teste bal kezemen helyezkedett el. Bőre fal fehér volt és csak barna haja volt sötét. A lány testét ingem takarta, ami rajta hatalmasnak látszott. Szemei alatt, még mindig hatalmas karikák voltak, de most nem tükrözött érzelmet. Gondolkodásomból az ébresztett fel, hogy Antonina másik oldalára fordul. Így megpillanthattam, hogy hátán a seb éjjel újra vérzett, ezzel átitatva ingemet a vérrel.

Jobb kezemmel végig simítottam oldalán, mire visszafordult felém. Szemeit lassan nyitogatni kezdte és rám emelte azokat a barna csodákat.

-Jó reggelt!-suttogta.

-Jó reggelt Antonina.-nyomtam lágy csókot homlokára, mire elmosolyodott.-Öltözz kincsem.-engedtem el a lányt és kimásztam az ágyból. Antonina utánozta tettem és lassan a szekrényemhez sétált. Kinyitott azt és elővette a ruháit.-Elmegyek megmosakszok.-mondtam és kisétáltam a szobából.

×Antonina×

Lassan öltöztem fel, mivel nem akartam itt hagyni Manuelt, se Thomast.

Hallottam, hogy nyílik az iroda ajtó, de ez nem Manuel. Nem végezhetett ennyi idő alatt. A hálószoba ajtaja mögé bújtam és onnan néztem ki. Egy magas, szőke hajú férfi volt az irodában. Mindent megnézett, ami csak az irodában volt. Egy kicsit mozdultam meg, mire a padló nyikorogni kezdett. A tiszt felém kapta a fejét és egyenesen szemeimbe nézett. Szívem hevesebben kezdett verni és gyorsan visszabújtam az ajtó mögé. Mögöttem egy tároló volt, amin Manuel pár képe, díjja pihent. Hallottam, hogy a tiszt felém közeledik, mire a tárolóról elvettem valamit, ami a kezmbe akadt. Lepillantottam mit is tartottam a kezemben és egy kissebb kupa volt az. Ekkor hirtelen eltűnt előlem az ajtó, mire reklexből ütöttem egyet a kupával. Szemeimet szorosan csukva voltak. Lassan nyitottam ki azokat, majd pillantottam le a földre. Lábaim előtt hevert a teszt. Fejéből vér csordogált és meg sem mozdult. A kupára néztem, ami szintén véres volt. Ruhámon is felfedeztem pár cseppet.

Lefagytam és gondolkozni kezdtem. Mégis mit tegyek? Le fogok bukni és megölnek, ahogy ez a gondolat menet végig suhant agyamon, könnyek gyűltek a szemeimbe. Gondolkodni kezdtem, hogy mégis mit tegyek, de reagálni sem volt időm mivel az iroda ajtó kinyílt, majd be is csukódott.

-Antonina, kincsem megjöttem.-hallottam meg Manuel hangját. Léptei egy közelebbről hallatszódtak, majd megállt a hálószoba ajtóban. Döbbenten vizslatta a holt testet és engem, majd kezemben lévő kupát.

-Sajnálom...-sírtam fel. Kezemből elengedtem a kupát, ami hangos koppanással jelezte, hogy földet ért.-N-nem akartam! Én csak megijedtem.-csuklott el a hangom. Pár pillanattal később két kéz között éreztem magam.

-Jól vagy? Minden rendben?-kérdezte Manuel.

-Igen, jól vagyok.-öleltem szorosan a tisztet.-De nem akarsz megölni?-suttogtam félve.

-Miért akarnálak megölni?-hallottam Manuel hangján, hogy nem érti.

-Mert megöltem egy tisztet.-engedtem el a kék szeműt és hátrébb léptem.

-Nem érdekel mit tettél! Nekem az a fontos, hogy te jól vagy!-jelentette ki.-Majd azt mondom, hogy baleset volt.-mondta.

-Sajnálom, hogy ezt tettem. Csak bejött és én nem tudtam ki az.-kértem újra elnézést.

-Semmi baj!-mosolygott bíztatóan.-De most indulás.-sétált ki az ajtón, mire én hűségesen követtem. Kisétáltunk az irodából is, mire, egyből lehajtottam a fejem. Nem szeretném még nagyobb bajba keverni Manuel-t. A tiszt becsukta az ajtót és összekukcsolta kezeinket. Lesétáltunk a hatalmas márvány lépcsőn, majd kimentünk az épületből, ami előtt Thomas állt és éppen cigizett, de mikor észre vett minket eldobta azt és eltaposta. Hozzánk sétált és engem megölelt.

-Vigyázz magadra Antonina!-mondta, mikor már nem tartott kezei között.

-Te is Thomas.-néztem fel rá.

-Antonina indulás!-szólt rám Manuel. Az autóhoz sétáltam és beültem a tiszt mellé. Soha életemben nem ültem autóban, mivel családom nem vett autót. Sőt nem is vehetett, mivel a zsidóknak ez is tilos. Manuel beindította a járművet és elindultunk a határ felé, amin könnyen átjutottunk, mivel Manuel-t nem ellenőrízették.

Nem tudom mennyit mehettünk, de Manuel egy állatkerben állt meg. Kiszállt és az én oldalamhoz sétált és kinyitotta az ajtót, mire én kiszálltam a járműből. Manuel becsukta az ajtót és elindultunk a ház felé. Felsétáltunk a pár lépcsőből álló emelkedőn és a sötét fa ajtón Neuer hangosan bekopogott. Nem sokkal később az ajtó kinyílt. Egy csinos, nagyjából huszas évei végén járó nő nézett vissza ránk. Mikor meglátta Manuel egyen ruháját ijedtten nézett vissza ránk.

-Frau Lewandowska?-kérdezte Manuel.

-Igen, én vagyok.-mondta.

-Bemehetnénk?-kérdezett újra a tiszt. A nő kinyitotta az ajtót, mire Manuel előre engedett, majd utánam lépett be a házba és behúzta az ajtót.

-Jöjjenek.-lépkedett a nő beljebb a házban. Lábain látszottak, hogy remegnek, de próbált úgy menni, mintha minden rendben lenne. Az ebédlőbe vezetett minket, ahol aztán leültetett az asztalhoz. Manuel mellettem ült, míg a nő velünk szembe.

-Tudjuk mit csinálnak a férjével.-szólalt meg Manuel. Frau Lewandowska döbbenten, majd később ijedten nézett ránk.

-Kérem ne bántsanak!-csuklott el a nő hangja.

-Nem erről van szó! Nem buktatom le önöket! Nem bántjuk önöket! Se a családját, se a többi zsidót!-jelentette ki Manuel. A velünk szemben ülő Frau Lewandowska megnyugodva nézett ránk-Én csak egyet kérek önöktől.-mondta Manuel.

-Mi lenne az?-érdeklődött.

-Vigyázzanak Antoninára.-mutatott rám.

-Rendben. Itt maradhat.-bólintott a nő.

-Köszönöm.-pillantottam rá. Manuel felállt, mire mindketten megismételtük tettét. A tiszt magához húzott és egy csókot nyomott számra.

-Szeretlek!-suttogta.

-Én is téged.-öleltem meg, majd pár pillanattal később elengedtem.