Rövid történetek tárháza

Idegpálya

Reménykedve lépkedtem az ajtó felé, de az zárva volt számomra. Nem tudtam másra gondolni, csupán arra; megteszi most is! Ez a gondolat vigyázba állította a tarkómon chilledező pihéimet.

Megint megteszi majd! Ezzel elvéve tőlem mindent és megalázva nőiességem. Férfiasságával oly könnyen hatol be. Nem akarom ezt! Mikor veszi már végre észre valaki, hogy eltűntem?!
Mikor végzett, visszavéve nadrágját kiment az ajtón, kulcsra zárva azt maga mögött. 10 perces kuporgás után, elindultam, hogy lemossam magamról a mocskot. De sajnos hiába áztam 1 órát a zuhany alatt, mert a szégyent és az emléket, amit bennem hagyott soha nem tudom majd lemosni magamról. Miután kijöttem a zuhany alól, felöltöztem ügyet sem vetve a karomon és lábamon egyre csak fájó kötél nyomokra. Neki estem az ágynemű lehúzásának, mely az általam hagyott megalázottságtól, és az általa hagyott erőszakos fellépéstől bűzlött.
Ám mikor el kezdtem az ágyneműt lehúzni, kulcsforgatás hangját hallottam az ajtó felől.
Megijedtem! Azt hittem megint visszajön, és férfiasságával megszennyezi lelkem...de nem! A kilincs nem nyílt le. Mindenki más arra gondolt volna, hogy most van esélye megszökni, de én nem. Engem nem érdekelt per pillanat más, csak az, hogy a 3 nap alatt vesztett víz és étel mennyiségemet pótolhassam, akármennyire se kívánok semmit. Undorodom magamtól.
Elhatározásra jutottam! Megszökni úgyse tudok, keresni úgyse keresnek. Visszamenve a fürdőbe, hogy megmoshassam fogaim, érezni kezdtem, hogy az epém felfele kezdett mozogni. Még szerencse hogy a mosdó felé tartottam, mert így volt időm a WC felé hajolni, bár nem jött semmi, csak öklendeztem.

Észrevettem, hogy egy borotva hevert a csap szélén. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem megfulladok. Senki se segített. El kezdtem atomjaira szedni a borotva műanyag részét.
A pengét kivéve belőle, csuklómhoz érintve, egy erős és határozott mozdulattal megvágtam magam. Láttam, ahogy a sebet elönti, a vér majd a földre csöppen. Nincs menekvés. Talán ez a legjobb út. Mielőtt még minden elhomályosodhatott volna Dávid lépett be a fürdőbe és karom látván azonnal mentőt hívott. Nem akartam túl élni.

Pár nap telhetett el. Egy irritáló pityegő hangra keltem fel. Azt hittem meghaltam, de nem!
Dávid ott volt mellettem. Ült, és várta, hogy felébredjek. De én nem akartam felébredni. MEG AKARTAM HALNI!

Ekkor egy nővér jött be a szobába. Kizavarta Dávidot és a leleteim kezdte el nézegetni. Ezek után telenyomtak mindenféle injekcióval és vizsgálatokról vizsgálatokra jártam. Szerencsére nem jött senki sem látogatni. Az orvosok viszont észrevették, hogy olyan nemi aktusban/aktusokban volt részem, mely csak egyoldalú volt. Igen, szex rabszolgának voltam kiszolgáltatva 5 és fél hétig. Megmenekülhettem volna. Miután távoztam a kórházból, elmehettem volna a világ végére, új életet kezdeni, mindent elfelejteni és boldogan élni egy normális 16 évesként, de nem tettem. Hogy miért nem?! Nagyon egyszerű a válasz. Az ember csak elfogadni tud, felejteni nem! Ha akartam volna se tudtam volna se elfogadni se elfelejteni mindazt, ami történt. Amint kiértem, véget akartam vetni az életemnek VÉGLEG. Kiugrottam egy mozgó jármű elé. A fejemre mért ütés, mit a szélvédőnek csapódva szereztem, eszméletlenné tett. Ismét a kórházban. Ám ezúttal egy számomra ismeretlen alak ült mellettem. Mivel amnéziát SAJNOS nem szenvedtem, ezért meg voltam bizonyosodva arról, hogy ez az alak kizárt, hogy bármelyik ismerősöm lenne.

Miután jó alaposan végig futtattam rajta üveges tekintetem, szemeim fénylő, barna haján állapodtak meg, amire fel is kapta fejét.

Ismeretlen- Héé, hát felébredtél? - örvendezett, majd folytatta az arcán egyre elhalványulóbb mosolyával -Sajnálom, hogy elütöttelek! Nem figyeltem!
Én- Nem a te hibád! Én akartam, hogy elüss! Sajnálom, ha megijesztettelek!

Egy kellemes beszélgetésen estünk túl. Minden nap bejárt hozzám, és jól elvoltunk. Mikor már kezdtem érezni, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, megosztottam vele, az eddig átélteket.
Kikerültem a kórházból. Nem volt hova hazamennem. Dávidhoz semmiképp sem mentem volna vissza, a szüleim meg nem kerestek, egyszóval nem hiányzom onnan.
Így hát kér opció maradt, vagy a kórházba maradni, vagy Dorián társaságában maradva hozzá költözni. Nem akartam ilyen hamar elkötelezni magam, de Ő olyan kedvesnek tűnt. Más volt, mint Dávid. Legalább is másnak mutatkozott.

Pár nap telhetett el. Megvárta, míg megszerzi a bizalmam, ami nehéz volt, mert nála is attól féltem, hogy majd elrabol és minden nap hétszer megerőszakol és éheztet.

Megint az ajtók kulcsra zárásával, majd a kulcs elrejtésével kezdődött az egész. Azt mondta, csak fél, hogy betörnek hozzá, a kulcsot pedig azért rejti el, nehogy kinyissam és véletlen elfelejtsem visszazárni. A ház sötét volt, és hűvös. Minden nap a csuklómon látszódó kötél és vágásnyom volt az első, mely tekintetem magával ragadta.
Minden kezdődött elölről! A mindennapos bántalmazás, erőszakos nemi aktus, bezártság, szorongás, félelem. Most már nagyon nehéz lett volna megbíznom bárkiben is.
Miután a szoknyám kettétépte, férfiasságával belém hatolt, és fejem a párnába nyomta, hogy ne hallatszódjon a sikolyom. Teljesen összeomlottam. Mikor vége lett a nőiességem megalázásának, kiment a szobából. Nem zárta be az ajtót, de nem is érdekelt. Lementem a konyhába, majd a kenyérkést, mely a konyhapulton hevert, mélyen magamba eresztettem. Hirtelen minden elsötétült. VÉGRE VÉGE!!!