A VESZETT nem jó

1. rész (Prológus)

A nevem Angelina. 17 éves vagyok és az ikertestvéremmel, Thomas-sal a
VESZETT nevű cégnek dolgozunk, hogy megkeressük a gyógymódot a Kitörés
nevű betegségre. 5 évesek voltunk, amikor a szüleink megbuggyantak ezért
odaadtak minket a VESZETT-nek, hogy meg tudjuk keresni a gyógymódot,
mivel mi teljesen immunisak vagyunk, habár ezt csak később tudtuk meg,
amikor 11 évesek lettünk. Thomast egy hete küldték be az Útvesztőbe, de én
nem bírom tovább. A szerelmem, a bátyám, -sőt fokozzuk még- a legjobb
barátom is ott van. Az egyetlen barátnőmön, Teresán kívül mindenkim az
Útvesztőben van. Miután beküldték Newt-ot és Minhó-t csak Teresa és Tommy
maradt nekem. Nem arról van szó, hogy nem szerettem Chuck-ot, de ő nem
olyan közeli barát, akinek kiönthetném a lelkemet. Teljesen magamba fordultam
ezek után és öngyilkos akartam lenni. Egészen a mai napig. Sikerült kiszöknöm
a hálókörletemből és most a Doboz felé tartok, hogy felmenjek hozzájuk és
segítsek nekik. Sikerült. A Dobozban ülök a szerelmem és a bátyám felé. Aztán
úgy jön a kétségbeesés, mint egy villámcsapás. Senki nem emlékszik rám. Azt
hiszem, jobban át kellet volna gondolni ezt az egészet. A fém fémnek való
súrlódása hozott vissza a valóságba. Mennyi idő mire felérek a Tisztásra?-
gondolkozom el újra. Bepánikoltam. Teljesen sötét van és csak egy nagyon
halványpiros fény van a ketrecben. Már biztosan itt vagyok, vagy harminc
perce- morgolódom magamban. Hirtelen felnézek és meglátom, hogy nincs
tovább az út. Furcsa hangot hallok. Olyan, mint egy sziréna. Nem tudok tovább
ezen agyalni, mivel a láda megállt és én majdnem eldőltem az alján. A szemem
hozzászokott a sötétséghez így, amikor valakik kinyitják a Doboz tetejét és
beáramlik a fény kicsit bántja a szemem. Nem sok mindent látok, de hallom a
fiúk hangját, de bár ne hallanám, merthogy ilyeneket mondanak:
-Nézzétek, egy lány!
-Lestoppoltam!
-Nem, az enyém lesz!
De ezeket egy határozott hang leállítja.
-Fejezzétek már be! Nem látjátok, hogy csak egy ijedt kis Zöldfül?!- ordítja el
magát Alby.
-Nem vagyok Zöldfül!-szólok rájuk kissé haragosan. Ám ekkor valaki leugrik
mellém a Dobozba és én egyből felismerem a három éve csak képernyőn látott
szerelmemet. Newt.
-Köszöntelek a Tisztáson! Az én nevem…
-Tudom, hogy ki vagy te és itt mindenki más. Megvan az összes emlékem, mert
önszántamból jöttem ide, hogy segítsek nektek kijutni innen a VESZETT tudta
nélkül. Vagyis most már biztosan észrevették, hogy nem vagyok ott az átkozott
monitorok előtt és nézem végig, hogy itt vagytok.-mondom keserűen. Newt
sápadt arccal néz először rám, majd fel a tisztársakra. Én szintén felnézek és
csak ijedt arcokat látok. Ennek nem kellene igy legyen. Felállok, majd felugrok, hogy ki tudjak mászni ebből a lyukból. Miután ezt megtettem elkezdek futni a
kis erdő felé az ijedt s egy-kettő dühös pillantás elől mert azokból is akad bőven.
Mivel ismerem az egész Útvesztőt, mint a tenyeremet tudom, hogy van egy apró
tavacska az erdő túlsó végén. Egyenesen arra megyek, mikor odaérek leülök egy
fatörzsre és sírni kezdek, amikor is lépteket hallok megijedek,mert nem
hallottam hogy bárki is követett volna az előbb. Ijedten ugrok fel és nézek arra,
amerről a hangokat hallottam…