Az első éjszaka az akadémián - BLEACH

RenRuki

A sors úgy hozta, hogy amikor megismerkedtek, Rukia egy eleven, érzékeny és végtelenül kedves lány volt.

Renji eleinte teljesen megdöbbent a lány kettősségén. Az egyszerre erőteljes és fiús, ámde gyenge és lányos ismeretlenen, aki mintha csak az égből pottyant volna közéjük, utcagyerekek közé. Rukiából áradt a nyugalom és a kedvesség, és minél többet volt a közelében, annál természetesebbé vált számára a jelenléte.

Rukia álmodozó volt, és szerette azt az ágról szakadt környéket, ahol laktak. Azt mondta, soha nem akarja elhagyni. Ám ahogy a barátaik egyenként meghaltak, ők lassan magukra maradtak. Akkoriban napról napra egyre magányosabbnak érezte magát, és egyik estéről a másikra azon kapta magát, hogy a fekhelyét - lopva körbepillantva - egyre közelebb tolta Renji koszos kis szalmával tömött vackához. Az egyetlen stabil ponthoz riadt és magányos kis túlvilági életében. Ő persze észrevette, és elsőre nem is reagálta le a dolgot, de amikor a következő, és az azutáni este még közelebb araszolt hozzá a lány, már tudta, hogy a közeledése nem véletlen.

- Nem mintha a közeledben akarnék lenni, de itt kényelmesebb - jegyezte meg epésen, nehogy fény derüljön a valódi gondolataira. Nem is volt feltűnő, hogy minden nap a közelebbi hely tűnik kényelmesebbnek, s másnapra valamiért már az sem felelt meg.

- Ne... nem mintha azt akarnám, hogy a közelemben aludj - vágta rá dacosan, és félrekapta a fejét, nehogy kiderüljön, mennyire örül a lány közeledésének. Szemük sarkából újra és újra lopva egymásra pillantottak. Már sok sok éve ismerték egymást, tudták jól, mi bújik meg a másik szavai mögött.

Azon az éjjelen Rukia halkan, fojtott sírásba burkolózva siratta a szívébe zárt elveszített társakat, amikor hátulról egy meleg test simult hozzá védelmezően. Tudta, hogy Renji az. Más nem lehetett, hiszen már csak ketten maradtak a romos és koszos kis háznak a szalmából és zsákvászonból vetett kis zugában. Meglepetésén túltéve magát, elemi erővel szakadt föl belőle a zokogás. Megfordult, és úgy kapaszkodott Renjibe, mintha csak attól félne, hogy őt is bármelyik pillanatban elveszítheti. A fiú gondolkodás nélkül átölelte őt, és ügyetlen mozdulatokkal simogatni kezdte a hátát. Nem volt a szavak embere, és az érzéseit is ügyetlenül mutatta ki, de igyekezett megnyugtatni az egyetlen megmaradt társát.

- Holnap elmegyünk - ismételte a napközben beszélteket. Nem várt választ, talán csak fennhangon gondolkozott. Nem beszélgetett a lánnyal, csupán kimondta azt, amit már napok óta tervezgettek. Tudták, hogy nem maradhatnak azon a helyen, és a jobb élet már vár rájuk. Elmennek a Központi Shinigami Képző Akadémiára, és jelentkeznek a képzésre. Nem siratják tovább az elvesztett társakat, nem múlatják tovább az időt kajalopással és bujkálással, alantas életvitellel.

- Elmegyünk, és többé nem jövünk a Peremvidékre - ígérte neki a fiú, miközben tovább simogatta a hozzásimuló lányt. Rukia sírása alábbhagyott, elállt, s lélegzete egyre egyenletesebben csapódott a fiú meztelen mellkasának. Álmában még mosolygott is. Magára hagyta Renjit évődni és őrlődni a gondolataival. Kettejük közül csak ő tudta, hogy ez az utolsó éjszakájuk kettesben. Ha beiratkoznak az Akadémiára, és Seireiteibe mennek, onnantól nincs visszaút. Kollégiumokba tömörülnek, és többé nem fognak együtt aludni. A gondolatra akaratlanul is magához ölelte a békésen szuszogó lány testét. Többet nem lesz ürügy, hogy a hideg éjjelen összebújjon vele a vékony takaró alatt. Többé nem hajol közel hozzá, és szívja be sötét hajának édes illatát. Többé nem kell a törékeny, apró testét védelmeznie, biztonságos helyen lesz.

Bosszúsan felsóhajtott. Nincs más választása, nem nézheti tovább Rukia szenvedését. Bármit megadna a mosolyáért, és ha ehhez holnap reggel jelentkeznie kell az Akadémián, hát megteszi. Ezt a gondolatot mantrázva lélegezte be a sötét hajból áradó virágos illatot, és lassacskán ő is elaludt.