Árvának nevelve

Csoda

Egy szobában vagyunk. Egy egyszerű, visszafogott, fehér falú szobában. Hét babaágy állt ott üresen. A szoba végében egy kis háromlábú széken ült egy lány. Olyan tízéves forma. Egy csecsmő felöltöztetésével bajlódott. A kisebb gyermek a testvére. Ahogy így elnézem a két lányt szeretet sugárzik belőlük. Olyan szeretet amit a legtöbben soha nem fognak érezni. Bár, nem is kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.

Bizony, egy árvaházban vagyunk. London egyik szegényes városrészében. Itt a gyerekeknek nincs semmijük, és a napi betevőt sem kapják meg mindig. A legtöbb gyerek minél hamarabb szabadulna innen. Persze az ittenieknek nincs választási lehetősége. Viszont tegyük hozzá azt is, hogy ez a két lány nem menne innen sehova. Hisz ők itt vannak egymásnak. Számukra ez a legfontosabb.

Csodálatos napos idő van odakint, a hangulatra viszont mintha egy sötét felhő szállt volna. Ahogy közelebb lépünk, látni lehet a nagyobbik arcán legördülő könnycseppeket. Mintha a csepp lányka is megérezné a helyzetet. Nem sírt, de a szemében a világ összes fájdalma látható volt. Szívszorító látvány. Azt gondolnánk most érkeztek. Talán most vesztették el a szüleiket, de a helyzet még szomorúbb.

A félévesforma kislány már készen állt. Szép, sárga csíkos rugdalózót viselt. Korához képest hosszú haja két foncsikba volt kötve. Készen állt. Ha lelkiekben nem is, de testiekben igen. Így a gyerekek egymást ölelve ültek. Ültek, és mintha a halálos ítéletre vártak volna. A szoba legtöbbször gyereksírástól, kiabálástól, vagy éppen kacajoktól volt hangos. Viszont most síri csend volt. Egy apró légy zümmögött csak, aki szegény az ablak és a szúnyogháló közé szorult. A kisebb azt nézte. Féléveshez képest remekül tűrte a semmittevést. A legtöbb korabeli már rég hisztizett, vagy legalább mocorgott volna. De ő nem. Minél többet akart testvére ölelésében maradni, mintha tudná, mi vár rá. A jövő, ahogy a madár kirepül a fészkéből.

Az idilli csendet kopogás zavarta meg, mire Alice, mert ugye így hívták a nagyobb lányt, megtörölte szemeit, és műmosolyt erőltetve, rekettes hangon megszólalt.

-Tessék!

-Megjöttek Melody látogatói, kérlek hozd le őt a hallba!

-Igen Ms. Meddington.- a rövid párbeszéd befejeztével Alice felállt, vett egy nagy levegőt, majd testvérével a karján lesétált, ahol a kicsi remélhető befogadói vártak. Alice nem várt sokat, sőt inkább azt remélte, bárcsak valami rozzant nénike várna lent, akinek még Ms.Meddington sem szívesen adna egy kisbabát.

-Sziasztok!- mosolygott rájuk a hallban ülő fiatal nő. Az arca reményt és örömet sugárzott. Barna haja laza copfba fogva lógott hátára. A köszöntésre Alice csak komoran biccentett, és a hugával együtt helyet foglalt a szabadon maradt fotelban. A nő látva Alice passzívságát, folytatta.- Én Mary Cole vagyok, és ő a férjem Benjamin.- Alice továbbra sem szólalt meg, így az árvaházvezető Ms. Meddington törte meg a csendet.

-Kérnek egy teát? Megyek és főzök, addig önök csak beszélgessenek!

-Szóval te vagy Alice?- Ő ismét csak bólintott. A nő kissé csalódott arccal a férfire pillantott, aki eddig komoran figyelte a gyerekeket.

-Mióta vagytok itt?- kérdezte kissé határozatlanúl. Továbbra is abban reménykedett, hogy áttörést tud elérni a lánykánál.

-Két hónapja.... -Újabb csönd következett. Alice a húgára pillantott, majd komoran folytatta. -Miért akarják tőlem elvenni Melodyt?- a kislány hangja bár szépen csengő gyermekhang volt, mégis érződött rajta, a szívét maró keserűség. A felnőttek újra összenéztek.

-Hát...mmi..csak szeretnénk jobb életet bizgosítani neki. - folytatta szinte már elhaló, síró hangon a nő.

-Értem.- a választ hosszú csend követte. A lány az ablakot kezdte bámulni. Üveges tekintettel nézte a kinti életet. Ilyenkor az árvaház összes gyereke az udvaron játszott. Örültek a jó időnek. Élvezték az életnek ezt a formáját. Legtöbben már beletörődtek az árvaházi életbe, és ennek örültek. Végül Benjamin szólalt meg újra.