Elfojtott emlékek 《Larry Stylinson》 Befejezett

18th

Zokogva ültem a padlón. Letöröltem könnyeim. Miután összeszedtem és kissé rendbe hoztam magam. Egy kis férfiasságot erőltettem magamra, mert rájöttem, hogy már túlzásba vittem a nyavalygást. Hogy lehetek ennyire nyámnyila? - kérdeztem magamtól. Összekapartam bátorságom, életkedvemmel együtt. Felkaptam a lakáskulcsom kifelé menet és lerohantam a lakóház lépcsőjén. Kis híján le is estem róla, de csak rohantam tovább. Egész végig csak az járt a fejemben, mit fogok neki mondani... Mi lesz kettőnkkel? Mi lesz velem, ha nem bocsát meg? Ennyi idő után... ennyi miatta végig sírt éjszaka után, egy "apró" félreértés miatt képes voltam hűtlennek gondolni... Pedig tudom, hogy számára a párja a legfontosabb. Ennyit megtanultam a mellette töltött évek alatt. Futottam tovább szerelmem lakása felé. Mikor már csak néhány utca maradt, sétálni kezdtem. Már láttam a házat, valamint egy fickót állni előtte. Lassan közeledtem a hely felé. Egy nő közeledett az álldogáló félé. Intettek, majd hosszan átölelték egymást. Közelebb érve felismertem az egyiket. Harry volt az. Darabokra összetört szívem szilánkjaira hullott. Szóval mégis megcsalt? Tudtam! És... ezzel a nővel? Már fordultam volna meg, mikor utánam ordítottak. Nem néztem rájuk. Könnyeimmel küszködve kezdtem hazafelé rohanni. A könnyeim elhomályosították látásom. Hangos dudálást és fékcsikorgást hallottam, közeledni felém. Oldalra néztem és szembetaláltam magam egy autó fényszórójával. Utolsó gondolatom is Harry volt. Legalább úgy halok meg, hogy tudom az igazságot. Isten veled, szerelmem!

Harry Styles pov.

Áthívtam a nővérem iszogatni. Tudtam, hogy ő meghallgatna. Ő az egyetlen a családomból, aki tudja, hogy egy férfivel járok és el is fogadja ezt. Arra gondoltam, levegőzök egyet, és ha már úgyis kint vagyok, meg is várom őt. Egy csomó időm volt elgondolkodni, azon, hogy vajon mit rontottam el. Hirtelen megpillantottam testvérem. Intettem neki, majd megöleltük egymást, mert már hosszú ideje nem találkoztunk. A másik irányba nézve egy ismerős arcra lettem figyelmes, Lou-ra, ahogy éppen zokogva fordul el irányunkból és elindul. Ugye nem értette ezt is félre?! Utána kiáltottam, hogy várjon. Megrázta fejét és futott tovább.

- Ő a pasid? - kérdezte a nővérem, mire én csak helyeslően bólogattam. - Nem kéne utána menned? - hirtelen hangos dudálás és fékcsikorgás hallatszott Louis irányából. Arra kaptam a fejem és megláttam az út közepén állni egy autót, előtte pedig valami elterülve. Odarohantunk. Attól, amit ott láttam, a vér is megfagyott bennem. Ott feküdt Louis a kocsi előtt mozdulatlanul. A sofőr kiszállt a járműből és odasietett hozzánk. Torkomszakadtából ordítottam az emberre, hogy hívja a mentőket. Felemeltem a mozdulatlan fiút és a fejét támasztva tartottam s közben zokogtam. Óvatosan megnéztem van-e pulzusa. Gyenge. Nem akartam elhinni. Nem halhat meg!

- Tarts ki! - ordítottam a kezemben tartott fiúnak, majd zokogásomnak normális hangot adtam. Mégis miért büntet a sor? Nem sokkal később megérkeztek a mentősök. Egy hordágyra fektették szerelmemet. Majd ez egyik mentős is megnézte, a szinte nem létező pulzusát.

- Alig van pulzusa! - ordított az illető a munkatársának. Sietve tették be a hordágyastul páromat a mentőautóba. Megengedték, hogy én is velük mennyek. Az autóban Louis fejét simogattam és próbáltam lenyugodni. Sikertelenül. Minden rendben lesz... - mondogattam magamban. A kórházba beértve betolták szerelmemet egy műtőbe. Leültem az egyik fehér, kényelmetlen székre a váróban. Hamarosana nővérem, Gemma is beért. Leült mellém majd szorosan magához ölelt. Hátam simogatva próbált lenyugtatni. Hosszú órákat töltöttünk a váróban, majd egyszer csak az orvos sétált oda hozzánk.

- Hozzátartozók?

- Igen!- ugrottam fel hirtelen. - Hogy van Louis?

- Jelenleg kómában van. Az állapota továbbra is válságos. A műtét alatt kétszer állt le a szíve... Így nem garantálhatok semmit. - mondta- Sajnálom.

- B-be lehet menni hozzá?

- Persze, a nővér azonnal bekíséri magukat. - felelte az orvos és egy nővér jött oda hozzánk.

- Én itt maradok, te menj nyugodtam. - szólalt meg a testvérem, mire bólintottam. A szobába érve, lesokkoltan néztem rá szerelmemre. Rengeteg cső lógott a testéhez kötve. Feje és karja bekötözve. Halk pittyegés hallatszott, ami azt jelentette, hogy dobog a szíve. Az ágya mellé térdelve simogattam a kezét és sírtam.

- Sajnálom drágám! Sajnálom! - mondtam zokogva, kezéhez bújva. Az idő egy pillanat alatt elrepült és egy ápoló lépett be hozzánk.

- Elnézést, vége a látogatási időnek. - nem akartam otthagyni, de muszáj volt.

- Holnap újra eljövök. - ígértem meg drágámnak, majd kiléptem a kórteremből. Testvéremmel haza gyalogoltunk. Azt mondta, nálam marad ameddig szükséges. Azóta majdnem egy hónap telt el. Louis továbbra sem ébredt fel. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, az orvos keresett. Azt mondta menjek be, mert beszélni akar velem. Azonnal beszáguldottam a kórházba. Mivel már egy hónap telt el azóta, hogy Lou kómába került, a doktor azt ajánlotta, hogy le kellene kapcsolnunk a gépekről. S amikor beleegyeztem a lekapcsolásba, csoda történt.