NAGY MÁRK SZEMSZÖGE - VALAHOL

¨4¨

Egy percet sem aludtam egész éjjel. Miután Beka üzent, hogy hazaért, gyorsan visszaírva neki kikapcsoltam a telefonomat, és hátradőlve addig néztem a plafont gyötrő gondolataim közepette, amíg el nem kezdődött a hajnali nyüzsgés az utcákon a nap első sugaraival. Túl sok minden történt hirtelen, a beteljesült álmomból hirtelen rémálom lett, és úgy éreztem, kicsúszik a kezemből az irányítás. Botond minden szava igaznak hatott, úgy vetítette előre a baljós jövőképet, mint aki tévedhetetlen, és ez nem kicsit megrémített minden más alternatíva hiányában. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy ebből szarul fogunk kijönni. Beka egészen biztosan végiggondolta, és abban is biztos vagyok, hogy amilyen logikusan szokott gondolkodni, már ő is rég eljutott oda, ahová én, ebből pedig az következik, hogy amikor legközelebb találkozunk, gondolkodás nélkül szakítani fog velem, hogy ne kerüljön kockára a jövőm.

- Mááárk, ezt nem hiszem el, ki csenget ilyenkor? – hallottam anyám fáradt hangját a földszintről, mire a telefonomat bekapcsolva kipattantam az ágyból, és lerohantam az emeletről.

- Nyugi anya, csak a postás, nyugodtan aludj vissza – kiáltottam a szobájuk felé, amikor megláttam az ablakon keresztül, hogy a kapuban Beka áll. Na, ez szép menet lesz, már most jött szakítani. Kis hezitálás után, felkészülve a legrosszabbra is kinyitottam neki a kaput, és kiálltam a kitárt ajtóba.

- Beka? Mit művelsz? – ásítottam.

- Bocs, felébresztettelek? – sétált felém, mint akit zavar, hogy csupán egy bokszer van rajtam. – Márk, beszélnünk kell – állt meg előttem. Én összehúzott szemöldökkel néztem végig rajta, a kialvatlanságot jelző karikáin, a meggyötört, smink nélküli arcán, a válogatás nélkül felkapott ruháin, a kapkodva copfba kötött haján, és fájó szívvel tudomásul vettem, hogy nem szabad tudnia semmiről. Még mindig lehet, hogy nem gondolt végig semmit, még mindig lehet, hogy nem a szakítás miatt jött. Nem szabad elszúrnom. Megint.

- Na, menj a fenébe – ráztam a fejemet idegesen felnevetve.

- Márk, várj már – próbálkozott.

- Nem, Beka! – vettem át a szót – Egyszer szakítottál velem, oké, lenyeltem, elviseltem, mert volt rá okod, de ha most megint kidobsz, az már a vicc kategória – közöltem indulatosan. Fájt minden szavamat kimondani, de muszáj volt. Kettőnk miatt. – Nincs tizenkét órája, hogy összejöttünk! Te valami rekordra készülsz? – ráztam a fejemet ingerülten, utalva arra, hogy az első alkalommal sem tartott tovább az, amikor együtt voltunk.

- Márk! – próbált félbeszakítani, meglehetősen eredménytelenül.

- Mert oké, beismerem, hogy beléd estem, de azért annyira nem nagy dolog, szóval érted, én Nagy Márk vagyok, engem nem szoktak kétszer dobni, megjegyzem egyszer sem, de azt megbeszéltük, hibáztál, és megbántad. Többször is – tettem hozzá. Kihagyhatatlan volt, bocs. Beka a mellkasomra téve a kezeit belökött a házba, és becsukta magunk mögött az ajtót, mire furcsán körbenéztem, és megráztam a fejemet. – Na jó, döntsd el, mit akarsz, mert ez kezd nem szakításra hasonlítani – kacsintottam rá, adva a félreértettet, miközben magamban azért fohászkodtam, hogy ne érezze meg rajtam a feszültséget. Volt egy olyan érzésem, hogy nem egészen azért jött, amit először feltételeztem.

- Hülye! – szólt hirtelen. Beka az egyetlen ember ebben az országban, akinek ez jut először eszébe rólam. – Tényleg beszélnünk kell – fordította komolyra a szót, de én valamiért nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt az aprócska tényezőt, hogy mindössze fél méter választ el minket, rajtam pedig alig van valami.

- Oké – bólintottam. – Mennyire sürgős? – Húztam magamhoz a derekánál, miközben belepusziltam a nyakába.

- Márk, várj már, hanyagoljuk ezt egy kicsit – hámozta ki magát az ölelésemből. – Pár percig – tette hozzá. Na, azért.

- Jó – egyeztem bele, majd a magasba emeltem a kezeimet, látványosan biztosítva őt arról, hogy hozzá sem érek, amíg beszél. Láttam az arcán, hogy titokban sajnálja. Hát még én!

- Szakítanunk kell – mondta ki, amitől féltem.

- Te viccelsz, ugye? – kerekedett el a szemem. Mégis végiggondolta. A rohadt életbe.

- Nem, nem úgy. Hanem... – kereste a szavakat – Oké, szerintem ülj le – sóhajtott végül. Most akkor mi van?

Hát, kaptam választ. Majdnem negyed órán keresztül járkált előttem fel-alá a saját nappalimba, míg én a kanapén ülve hallgattam. Elmesélt mindent, ami tegnap este történt vele, miután elmentem. Nem gondoltam volna, hogy maga Balogh vezette rá arra, amire nálam Botond világított rá. Még hány abszurd jelenetünk lesz, amíg meghalunk? A történet keretei egyébként a következők voltak: Balogh a „plusz produkció" alatt azt értette, hogy betaszigálta Bekát a hotel bárjába, és elregélte neki azt, amit nekem Botond épphogy csak felvázolt. Esküszöm, olyan részletekbe ment bele a kiadó tulajdonosa, amibe én bele sem akartam volna gondolni. Bekára zúdult mindaz, aminek az én fejemen kellett volna kikötnie, Balogh látszólag nem kímélte szegényt, olyan részletgazdag beszámolója volt, hogy minden mondata után legszívesebben felálltam volna, és Balogh házáig meg sem állva szétvertem volna a fejét annak a féleszű idiótának, aki Bekára helyezte a nyomást helyettem. Bekának milliószor kellett leállítania, mondván, hogy még nem végzett, egy csomószor fel akartam pattanni, mire ő visszalökött a kanapéra, mondván, hogy még nem végzett, és megállás nélkül a telefonomért kapkodtam, hogy felhívjam Baloghot, ha már személyesen nem üthetek a képébe, de ő mindahányszor megakadályozott ebben, mondván, hogy még mindig nem végzett. Aztán egyszer csak elfogyott a sztori, és a jelenbe értünk.

- Ennyi? – kérdeztem idegesen.

- Ennyi – válaszolta.

- Most már beszélhetek?

- Igen – biccentett.

- Megölöm! – pattantam fel, és az ajtó felé indultam, mire megragadta a karomat, és megpróbált visszahúzni.

- Ne már, Márk, fejezd be! Mit akarsz tenni? Megvakítod a kockás hasaddal? Gyere már vissza! - forgatta a szemeit szórakozottan, valószínűleg nem nagyon értette, hová készülök menni hajnalok-hajnalán félmeztelenül. Nem hibáztatom. - Ha végiggondolod, akkor te is tudod, hogy igaza van - szólt komoran.

- És szerinted ezzel el is rendeztük? Ennyi? Igaza van? – kérdeztem ingerülten. – Nem érdekel, hogy igaza van, nem érdekel, hogy mi lesz, nem foglak elveszíteni másodszorra is csak azért, mert egy seggfej valami talicskákról beszél! – dühöngtem, de Beka csak a fejét rázta, mint aki nem ért velem együtt.

- Márk, nem kockáztathatsz ekkorát. Ebben a dologban baromira benne van a bukásod. És tudod, hogy mi történik akkor. Én is tudom. Gondolj arra, mi volt a Hullócsillag előtt. Milyen állapotban voltál – emlékeztetett.

- Igen, tudom, de értsd meg, hogy nekem ez az egész szart sem ér nélküled! – fakadtam ki hirtelen. Beka arcát elnézve helyesen tettem, elvégre nálam volt a labda.

- Márk – suttogta halvány mosollyal az arcán – Nem bukhatod be miattunk azt, amit eddig felépítettél. Ez az életed...

- Aminek te vagy az értelme – vágtam rá rögtön, de azonnal éreztem, hogy ez a labda már bőven egy nagyra fújt strandlabda méretét is meghaladta. Ezt mi sem bizonyította jobban Beka ledöbbent arca és elkerekedett szemei. – Mármint – javítottam ki magamat azonnal. – A dalok, amiket írsz nekem. Úgy értettem. A dalaidról beszéltem – magyarázkodtam, de láttam az arcán, hogy ebből nem jövök már ki jól. Hogy bánom-e? Egyáltalán nem. Eddig mindig ő adta a magaslabdákat, itt volt az ideje nekem is a hajnali égig dobnom. Mindenesetre az az arc, amit a kicsúszott vallomás után vágott, a világot jelentette nekem.

- Persze, értem – biccentett elfojtott vigyorral.