NAGY MÁRK SZEMSZÖGE - VALAHOL

¨3¨

Az anyósülésre behuppanva Botondra néztem, aki karba tett kézzel ült a volán mögött, és furcsa grimaszba torzult arccal nézett. Engem. Először felmerült bennem, hogy esetleg zavarja a ruhámból csöpögő víz, és ezt a nézést azért kaptam, hogy csavarjam ki jobban az esőt a cuccaimból, majd csak utána szálljak be a kocsijába, aztán megijedtem, hogy valami kiütéseket lát rajtam, esetleg valami nem stimmel a ruháimon, de gyorsan nyugtáztam, és minden a legnagyobb rendben és összhangba, ahogy mindig. A kifogásolhatatlan külsőm ezúttal is kifogásolhatatlan volt.

- Gratula a csajhoz – szólalt meg végül, a szokásosnál is hangsúlytalan beszédhangja tömör cinizmust tükrözött.

- Kösz. Mi baj? – kérdeztem meglepetten, mert ordított róla, hogy ez a gratuláció messze nem egy sima haveri gratuláció, hanem előkívánkozik belőle az asszisztensi-éne. Vagy valami olyasmi.

- Semmi... csak ahogy Balogh urat ismerem, rohadtul nem fog ezért tapsolni – Botond beindította az autót, és kigördültünk a parkolóból.

- Mégis miért? Ez a magánéletem. Balogh tudtommal a lemezkiadóm igazgatója, és ennek a kettőnek pedig távolról sincs köze egymáshoz – értetlenkedtem.

- Nagy Márk, Nagy Márk... - hümmögött Botond a kormányt szorongatva, majd beletaposott a fékbe, és felém fordulva sóhajtott egyet. – Te teljesen idióta vagy! – mondta ki őszintén. Most, hogy így belegondolok, végül is jogosan mondja, hogy idióta vagyok, mert sokkal hatásosabb lett volna mondjuk a színpadon megcsókolnom, ott, mindenki előtt. Valóban hatásosabb lett volna. Persze az lett volna a legjobb, ha mondjuk mindez a szobájában történik, és nem kell megállnunk a csóknál, sőt, lehetett volna vele várni holnapig. Mindenféle jobb és meseszerűbb jelenetünk lehetett volna, de nem lett. Nem lett, mert egyikünk sem bírta tovább egy percig sem. Ha ott a járdán állva nem csókoltam volna meg, várva egy szebb pillanatra, talán örökre búcsút mondhattam volna bármilyen pillanatnak vele ketten.

- Amíg pályakezdő voltál, a Bexivel való „szeret nemszeret" játékod neked is jót tett, ugyanúgy, ahogy neki is – fejezte be az elkezdett gondolatmenetet Botond, ahogyan azt ő képzelte. Nagy Márkot nehéz meglepni, most sem sikerült teljesen, de hogy rendesen rám ijesztett, az biztos. - Most viszont, hogy befutott énekes vagy, semmi szükséged a csajra. Te elrugaszkodásra használtad, neki pedig csak egy lépcsőfok voltál a sok közül, amiket a tavalyi évben meglépett. Szerinted mitől vagy te ilyen sikeres? – nézett rám kérdő tekintettel Botond. Egy pillanatra megrökönyödtem, egy kissé fennakadva azon, hogy egyáltalán létezik-e ilyen kérdés, de erre a nemlétező, totálisan értelmetlen és nyilvánvaló kérdésre is azonnal megadtam a választ:

- Mert jól nézek ki, jó a hangom és imádnak? – túrtam bele a hajamba.

- Részben – bólintott Botond, és újra elindultunk a kihalt átkötőn Budapest felé. - Ami viszont téged igazán éltet, az nem más, mint a dalok, amiket ő írt neked, azokon belül is a szövegek, amik szívszorító szakításról, összetört szívről és beburkolt érzelmekről szólnak, és amikbe bele van magyarázva, hogy a kettőtök közötti valóságosnak mondott nagy love storyn alapulnak. Ezt kajálja a nép – nézett rám egy vállrántással nyomatékosítva, hogy ő aztán semmiről nem tehet. - Ezt imádja mindenki. Ez hozza a pénzt. Balogh úr pedig piszkosul szereti a pénzt – nézett rám, majd elgondolkodott és folytatta. – Balogh úr semmi mást nem szeret a pénzen kívül – korrigált. Tehát erről van szó. Zeneipar. Már megint a zeneipar. – Ha Balogh úr szagot fog, hogy ti itt összejöttetek – hozzá tenném, hogy egy órával, miután dobtad az Üres Utcát – hatalmas fejmosás lesz a vége... és most nagyon diszkréten fogalmaztam.

- Még mindig nem vágom, bocs. Mit árthat az Baloghnak az, ha én együtt járok Bekával?

- Nagyon figyelj – nézett rám, mint aki majd megmondja a frankót. Az a helyzet, hogy a kiadó asszisztense nem hiszem, hogy sok újat tud majd mondani. A magánéletemről pedig pláne. – Most debütál a Hullócsillag könyved, amiben azt nyilatkoztad, hogy Bexi összetörte a szívedet, most jön ki a Nem bírom, és a Nélküled is. Mindegyik arról szól, hogy egy elesett, megbántott, összetört srác vagy, aki keményen birkózik a vele történtekkel, erre pedig a debütálás előtt megváltoztatod a helyzetet A csajjal. Újra összejössz vele, minden happy... ja. Csak ezt nem kajálja a nép. Sem a média. Ez unalmas és mindennapi. Erről nem beszélnek, nem osztják meg, nem veszik meg. Egy ideig csámcsognak rajta, aztán pedig tényként fogják kezelni, és egy éles jobbkanyarral kikerülik. Dereng már valami? Ha rám hallgatsz, én a zenélést választanám. Ez a csaj veszélyes rád is, a foglalkozásodra is, a karrieredre is, az életedre is. Hülye, aki őt választja ahelyett, amit te építettél fel egy év alatt!

- Milyen választásról van itt szó? Minek választani? – húztam fel a szemöldököm, megakadva egy távolról sem szimpatikus részleten. Most vagy én vagyok teljesen hülye, vagy sokat ittam, vagy Botondnak mentek el otthonról. Ezekből ugye a legutolsó az esélyes, így annál maradtam.

- El kell majd döntened, hogy a csajt, vagy a zenélést választod. Ha a csaj mellett döntesz, lemondasz három gigasikerről, amik segítenének örökre lenyomni Nádort, és rakétákat szerelve rád a csillagos ég jelentené a határaidat. Ha Bexit választod, Balogh úr azonnali hatállyal felbontaná veled a szerződését, ehhez kétség sem fér hozzá. A legbutább ember sem kockáztat egy lányér ennyi mindent – nézett rám komolyan, levéve a szemét az útról. Mellettünk a város fényei suhantak el egy ideig csíkos nyomokat hagyva a retinámban, házak sötét ablakai meredtek csendesen a kihalt útra, ahol egy villamoson, pár kocsin és egy éjszakai buszon kívül senki és semmi nem járt.

- Tudod Botond, én nem vagyok az az ember, akinek választania kell. Megtehetem, hogy mindkettőt választom – vigyorogtam rá magabiztosan. Ez volt az út során utoljára elhangzott mondat, a további tíz percben néma csöndben emésztgette a frappáns beszólásomat. Én lehunyt szemmel újra és újra visszagondoltam Bekára, a csókunkra, a testére tapadt vizes pólóra, amin át éreztem a háta minden porcikáját, a haja illatára, a vizes tincsei tapintására, arra az édes és forró pillanatra, amikor egymásba gabalyodva álltunk a zuhogó eső függönye alatt... Közben pedig akaratlanul Botond szavai visszhangoztak a fejemben: „El kell majd döntened, hogy a csajt, vagy a zenélést választod."

Hiába, semmi sem tarthat örökké. Ha Balogh tényleg egy ilyen választás elé állítana, gondolkodás nélkül Bekát választanám, ez nem is kérdés.

Hazaérve végiggondoltam, hogy kivel oszthatnám meg az autóút történéseit, ki lenne a legalkalmasabb, de nem találtam senkit. Körte végre felnőtt életet élhet két napig Bettyvel Londonban, kizárt hogy neki erről szólok, mert lecsapja a pilótát és egyedül hazahozza a gépet, Aszádék kilőve, de azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom azután, hogy az utolsó, amit láttam róluk egy részegen posztolt kép, amin Pepe az egyik teljesen betépett koszorúslányt bűvöli a színpad mellett, mellette pedig Puding és Bogyó állnak egymásra támaszkodva, kezükkel peace jelet mutatva. Daniellával sosem voltam kifejezetten jóban, Evelin el van foglalva a törpe pasijával, nincs szíven belerongálni az estéjükbe, anyát és apát sosem vonom be a zenei életemben – azt leszámítva, hogy exkluzív részleteket látnak nap mint nap egy popsztár életéből – Beka pedig erről nem tudhat, mert tisztában vagyok vele, mit választana. A sor végére értem, és rá kellett jönnöm, hogy egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Na, az ilyen szituációkról nem sokszor írnak a magazinok. Popsztár élet. Na, persze.