NAGY MÁRK SZEMSZÖGE - VALAHOL

¨bevezető¨

Néha a boldogság csak néhány percig tart. Néha addig sem. Néha pedig, ha nagyon akarjuk, és elég áldozatot hozunk érte, akkor egészen sokat is kaphatunk belőle. Csak az kegyetlenül sok meló.

Körte kocsijában ülve, több unalmas órát magunk mögött tudva kanyarogtunk valahol Zala megyében. Az utazás elején volt még bennem annyi szufla meg életkedv, hogy válaszolgattam a Márkerek üzeneteire, lőttem pár #úton #forróság #turné #nyár szelfit az elsuhanó tájjal, a volán mögött dudorászó Körtével, és a hátsó ülésen a kibontásra várakozó szponzorcuccokkal, csináltam pár storyt a búzatáblákról, a napsárga repcemezőkről, a jegenyesorokról és a tűző nap elé beúszó hatalmas „M" alakú felhőről, de mostanra kezdem rohadtul unni a semmittevést. Körte használhatatlan a melegtől, ha meg is szólal, az is annyi, hogy feljebb tekerteti velem a klímát – ami még nem adta meg magát, bár nagyon közel áll hozzá -, vagy elkéri a kesztyűtartóból a másfél literes, felmelegedett ásványvizet. Jobb ötlet híján bedugtam a fülesemet, és beindítottam a jelenlegi kedvenc lejátszási listámat, ami a kreativitásom csúcsaként a „Kedvenc" nevet kapta. Lezártam a kezdőképernyőt, az ölembe ejtettem a készüléket, és behunyt szemmel hátradőltem az ülésben. A tarkómról patakokban folyt az izzadság, a pólóm vizesen tapadt a mellkasomra, de nem volt más választásom, mint unottan ülni, és várni, hogy a hotelnál csatlakozzon hozzánk a turnébusz, amivel Aszádék, Evelin, Anti, Daniella, Anti agresszív csellós barátnője és Beka utaznak. Annak ellenére, hogy ismerem a kisbuszt, amivel a skacok utaznak, és nagyon jól tudom, hogy a klíma nem sokáig bírja (tehát az utasok egy fél óra alatt kínzó melegben találják magukat), mégis irigyelem őket, mert nekik legalább van kivel egymás szavába vágva szidni ezt az átkozott meleget. Hiányzik Aszádék folyamatos őrjöngése és baromkodása, Anti hülye dumái, de esküszöm, még Daniella művészi káromkodásokkal teletűzdelt lecseszései is. Na, meg persze ő. Főleg ő. Kevés olyan dolog van, amit jelenleg ne tennék meg azért, hogy ott ülhessek mellette a forró kisbuszban, megfelezve vele a fülhallgatómat, átölelve a vállát, finoman birizgálva az izzadt tincseit, amik óvatosan hintáznak az autópálya úthibáin áthaladva. Az ölemben megrezzent a telefonom, mire kinyitottam a szememet és felkaptam a készüléket, de csak Lili érdeklődött, hogy megvagyunk-e, így egy rövid „Aha, köszi" válasz után csalódottan visszadobtam a combomra a telefont. Őszintén szólva valami életjelet vártam a turnébuszosoktól, vagy legalább a megszokott „Szeretlek, Márk" üzenetet a pihent agyú Pudingtól, esetleg egy „10 perc múlva megérkezünk"-et Sanyitól, de nagyon úgy tűnik, hogy mindenkit kicsapott ez a forróság a barátaim közül, és csak egyedül az otthoni hűsben ücsörgő Lilinek volt annyi ereje, hogy bármit is csináljon, ami nem kínlódás.

- Írnál Sanyinak, hogy merre járnak? – szólalt meg Körte, amikor a szélvédőn kinézve, a végtelennek tűnő délibábos út mellett feltűnt a semmiből a hotel hátsó parkolója. Körtével már tegnap lejöttünk az Egerszegi Hullócsillag-dedikálásom miatt, mi már becuccoltunk az egyébként fenszi szobákba, amiket a BPRP foglalt nekünk, így ma csak az elosztást kell egyeztetni a turnébuszosokkal. Amíg Egerszegről Zalakarosra értünk, kismilliószor átszámoltam az elosztási lehetőségeket, de sajnos egyik variációban sem foglalt magába olyan opciót, hogy Bekával egy szobába kerüljünk. Körte London óta így is érzékeny a témára, állandóan gyanakszik, meg kérdezősködik, hogy történt-e valami, amiről ő nem tud. Nem is tudom, hogy honnan szed ilyeneket... végül is csak a nap huszonnégy órájában van velünk. Szóval a legcsekélyebb esély sincs meg arra, hogy Bekával egy szobát kapjunk. Még a vészhelyzeti elosztásnál is Körte hamarabb rakná mellé Aszádékat, mint engem. Ez van, megoldjuk máshogy.

- Aha, írok neki – emeltem fel a telefonomat, és ráírtam az aggastyán sofőrünkre, aki kitartóan visz minket ide-oda egész nyáron, mindenkit a koncerthelyszínére. A kitartás mondjuk főleg Aszádékhoz kell, de most, hogy Antiék is velünk tartanak, hozzájuk is kell némi türelem. – Azt írja, pár perc – olvastam el a gyors választ, és kapcsoltam is ki a biztonsági övemet, mert közben Körte begördült a hotel üres parkolójába. Kinyitottam az autó ajtaját, és amint kiléptem a kihalt parkolóba, megcsapott a betonról visszacsapódó, kavargó, szinte fullasztó forróság. Bemenni nem akartam rögtön, mert meg akartam várni a srácokat, így jobb ötlet híján leültem a telefonom társaságában az omladozó padkára, és enyhe undorral az arcomon végigjárattam a tekintetemet a parkoló kihalt betonján, elszárad fáin, kiszáradt füvén és kornyadozó, csoffadt virágain, amik valaha a hotel nevének kezdőbetűje szerint lettek sorban ültetve a padka ölelésében. Körte az autó másik oldalán telefonált valakivel, miközben az elgémberedett lábaival csinált valami furcsa mozdulatsort – gondolom torna gyanánt, amikor elkaptam egy pillantását, és egy apró biccentést, ami az úton közelgő, ismerős autót jelezte.

Hatalmas mosollyal az arcomon integettem a busz ajtaján kieső FBA srácoknak és Evelinnek, elégedetten nyugtázva, hogy még nem részegek.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, mire csak mind a négy lestrapált arccal biccentett nekem vissza. – Szia, Anti! – néztem a következő alakra, aki az ajtóban megjelent. Az arca sápadt volt, bal kezével a hasát markolászta, így biztos lehettem, benne, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy bármit is kérdezzek tőle az útról.

- Szia, Márk, milyen volt a dedikálás? – fogott velem kezet illedelmesen, de meg sem várta, hogy válaszoljak, hanem valami mosdóról motyogva berohant az automata ajtón keresztül a hotelba. Szinte közvetlenül utána Daniella piros arcai vigyorogtak rám eszelősen.

- Heló, segítsek kiszállni? – nyújtottam a kezemet, mikor türelmemet vesztettem, végignézve, ahogy harmadjára futott neki a kikászálódásnak.

- Mi vagyok én, mozgássérült? – rivallt rám kedvesen. Daniella ránézésre egy angyali teremtés, kerek feje és gyönyörű arca van, de amint megszólal, ez az egész kép összeomlik. Evelin egyszerűen csak pitbullnak hívta, amit sokáig nem értettem, de azt hiszem most összeállt bennem is. – Hová ment Anti? – kérdezte a betonon forgolódva.

- Szerintem menj utána, elég furán nézett ki – mutattam a hátsó bejárat irányába, mire a kis csellós lány a barátja után iramodott.

- Szia – köszöntem az utoljára kilépő utasnak is. Beka tűnt a legvidámabbnak a társaságból, mert az utolsó lépcsőfokról mosolyogva egyenesen a nyakamba ugrott.

- Szia. Hiányoztál – mondta ki helyettem, mire hosszasan megcsókoltam, ott, a világ végén, a turné közepén, a lepukkant parkolóban. Nem érdekelt, hogy a pólója izzadtan tapadt a testére, nem érdekelt, hogy a haja csapzott tincsekké vált a hőségben utazástól, és az sem érdekelt, hogy az egykori sminkje teljesen elvegyült az arcára kiülő, gyöngyöző vízcseppekkel, amiket valószínűleg magára fröcskölt az út során, hűsítés gyanánt. Belefeledkezve a csókjába, semmi más nem érdekelt, csak ő. Ha valaki kérdezte volna, hogy hol vagyunk, azt válaszoltam volna: valahol.