Vámpírnaplók idézetek - Stefan&Elena

14. fejezet

 
'...

De kezdek megőrülni... sírok, és elveszettnek érzem magam... annyira hiányzik Stefan...

...

Úgy éreztem, mintha keresnék valamit, amit soha nem találtam meg a fiúkban. Manipuláltam őket, szórakoztam velük, de soha nem érintették meg a... szívem mélyét... amíg egy nagyon különleges fiú nem akadt az utamba. - Elena elhallgatott, nyelt egyet, és ismét kimondta: - Egy nagyon különleges fiú. Stefannak hívták. És kiderült, hogy nem is az, akinek tűnik, nem egy átlagos - bár rendkívül jóképű-  végzős középiskolás, makrancos, sötét hajjal és smaragdzöld szemmel.
   Stefan Salvatoréról kiderült,hogy vámpír.
   Igazi vámpír.
   ...

- Vajon akkor is szeretném Stefant, ha kezdettől tudtam volna, hogy vámpír? Igen! Igen! Igen! Mindenképp beleszerettem volna.
...
 
   De vámpíréletem során csak pár dologra volt időm. Arra igen, hogy visszaemlékezzen Stefanra, és jobban beleszeressen, mint valaha... mivel megtudtam, milyen nehéz számára minden. Végignézhettem a saját búcsúztatómat. Hah! Erre mindenkinek lehetőséget kellene kapnia. Megtanultam, hogy mindig, de mindig legyen rajtam lapis lazuli, nehogy vámpír pirítós legyen belőlem. Elköszönhettem a négyéves kishúgomtól, Margarettől, és meglátogathattam Bonnie-t és Mereditht...
   Szinte észrevétlenül patakzott a könny Elena arcán. De a hangja nyugodt maradt.
- Aztán pedig... aztán ismét meghaltam.
...

És így haltam meg, Stefan karjaiba, Damonnal magam mellett, mintha egyszerűen csak elaludnék.
...

engem visszadobtak az élők világába segíteni. És... nos, miután megnyertük a háborút, itt maradtam egy csomó furcsa képességgel, amiket nem értettem. De Stefan is itt volt! Újra együtt voltunk!
   Elena maga köré fonta a karját, mintha Stefan ölelné, és elképzelte, ahogy a fiú meleg keze a bőréhez ér. '