KISS THE BOY

első

A szerelem sok mindenben megmutatkozhat. Ezt azt hiszem tökéletesen megtanultam az eddig olvasott könyvekből, és cikkekből. Lehet boldogság, fájdalom, a kettő keveréke, őrültség, józanság, és minden amit az ember csak kíván - vagy rosszabb esetben nem kíván - magának. Na nem mintha az érzések befolyásolhatóak lennének, főleg nem a szerelem. Mert ha szomorú vagy, tehetsz érte, hogy vidám legyél. Hallgathatsz pop zenét, vagy bármilyen műfajt, ami feldobja a kedved, elviheted a kutyádat, macskádat, hörcsögödet sétálni, megnézhetsz egy filmet, amit szeretsz, vagy beszélgethetsz valakivel, aki képes elfeledtetni veled a gondjaid. De ha az ember szerelmes, valahogy kifogynak a trükkök az inge ujjából. Csak sodródik, zuhan, bukdácsol. Szóval a másik embernek köszönhető, térdremegtető, és pulzusnövelő érzést ha akarjuk se igazán tudjuk irányítani. Másrészről viszont meg tudjuk játszani. És éppen ezért vagyok most én is itt a barátnőmmel, itt a tömegben, ahol már lassan három órája várjuk, hogy bejussunk egy koncertre, ami engem kicsit sem lelkesít. Bár gondolhatok az ittre úgy is, mint a kettőnk kapcsolatára. Fogalmam sincs, hogy ő szeret-e engem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy mindketten fantasztikus színészek vagyunk ezen a téren. Lehetséges, hogy neki sem több ez az egész egy Facebookon megosztható állapotnál. Bár tőle ellentétben én még csak nem is frissítettem, hogy kapcsolatban vagyok. Sokszor csak rá nézek, az ombre hajára, a hosszú szempilláira, eszembe jut, hogy milyen kedves tud lenni, ha csak ketten vagyunk, és arra gondolok, miért nem szerettem bele? Szép, aranyos, okos, humoros lány, és mindig is kedveltem őt, épp ezért is hívtam el randira. Esélyt adtam neki, és magamnak is, hogy megtaláljam a szerelmet, de valamiért nem lobbant fel a tűz. Még csak szikra sem volt. Végül pedig mindketten a kapcsolat foglyai lettünk. Legalább is én annak érzem magam, Astrid meg csak szüntelenül posztolgatja az idilli képeinket Instagramra. És nem arról van szó, hogy ne lennénk vidámak az interneten túl, mert az idő nagy részében igenis jól érezzük magunkat. Egyszerűen csak ez nem az, amit én kerestem.

Valaki a felkaromnak lendíti a táskáját, mire feleszmélve kapom el a tekintetem az egyik fáról. Nem szentelek figyelmet annak, aki megütött, mivel ő sem igazán kért elnézést. Szívesen hazamennék, de megígértem Astridnak, hogy elkísérem. Ráadásul sokba kerültek a jegyek. Mondjuk szeretem a banda zenéjét, de a koncertek egyszerűen nem nekem valók, főleg nem az ilyenek. Nagy a tömeg, és a zaj, ráadásul a mai tinilányok udvariasságot nem ismerve képesek tolakodni, és lökdösődni. Szerencsére Astrid nem ilyen, legalább is próbál nem ilyen lenni. De látom rajta, hogy legszívesebben sikítva rontana előre, hogy minél hamarabb bejussunk. Hála az égnek már nem kell sokáig visszafojtania a lelkében tomboló rajongót, ugyanis mindössze csak három nagyobb lánycsoport van előttünk.

- Jaj Day, annyira izgulok! - felém fordul, arca pirospozsgás, szemei a boldogság szikráit szórják.

- Azért remélem nem esel bele egyik srácba se, míg koncerteznek. - mosolyogva felvonom a szemöldökömet, mire Astrid beleboxol a bicepszembe.

- Nem fogok... mert már rég beléjük vagyok zúgva.

- Bíztató. - felelem egy halk hümmögés kíséretében, majd Astriddal mindketten felnevetünk.

- Azért te is tartsd magad.

- Én? - a hangom hirtelen pár oktávval feljebb szökik.

- Igen, te. Tudom ám, hogy a szőke fürtök a gyengéid. - olyan sejtelmesen néz rám, mintha nem is a párom lenne, hanem a kerítőnőm. Megforgatom a szemeimet, és éppen mondanék valami szörnyen szellemeset, mikor észreveszem, hogy mi jövünk a sorban.

Astrid azonnal előkapja a jegyeinket, majd mindketten odaadjuk a táskáinkat, amiket átvizsgálnak. Átmegyünk az érzékelőn, visszakapjuk a jegyeinket, meg a cuccunkat, és már szabad is az út előttünk.