Ígéret

Egy ismerős dallam szól a sötét éjszakában, ami fényt hoz az emberek szívébe. Úgy tartják, ha álmodban ugyanazt a dalt hallod, összekötheted magad más emberekkel. Olyanokkal, akik fontosak számodra. Olyan emberekkel, akikkel valaha elhatárolódtatok egymástól néhány szerencsétlenség miatt.

-A...Allen-kun? – Lenalee ajkai remegtek, ahogy kimondta az előtte álló fiú nevét. Fekete szemeibe keserédes könnyek gyűltek. Megesküdött volna, hogy alig egy órával ezelőtt még a szobájában készülődött a lefekvéshez, erre most hirtelen itt áll. Szemtől-szemben áll azzal az emberrel, aki 2 évvel ezelőtt elhagyta a Rendet, és megszűnt ördögűző lenni.

-Lenalee... - az ezüsthajú fiú hangjától megborzongott. A két év alatt, mintha kicsit mélyebb tónusúvá változott volna, valamint Allen kinézete is felnőttesebb lett.

Allen sem értette, mi történt. Lenalee tényleg itt van egy karnyújtásnyira tőle. Az a lány, akiért mindig is vissza akart menni a Rendbe. Aki képes volt sírni érte...
A fiú összeszorította a fogait. Emlékszik arra a napra, amikor elhagyta a Rendet. Lenalee volt az egyetlen, akitől el tudott búcsúzni. Még most is fáj a szíve, ha rá gondol. A lány szavai, az ijedt tekintete, ahogy Allenre szegeződik... Megrázta a fejét. Nem akarja látni. Nem akarja hallani. Nem akar érezni semmit. Nem akarja megbántani megint. El akar menekülni, Lenalee elől, a szégyen elől, az önostorozás elől, minden fájdalom elől.

Nekem... mennem kell... - mondta halkan a fiú és sarkon fordult. Belemarkolt az ingjébe a szíve helyén, azt gondolva, hátha nem fog annyira fájni neki ez a tett, de nem használt.

-Allen-kun! Ne menj! Kérlek! -Lenalee hátulról szorosan átölelte a fiút, akinek nagyot dobbant a szíve. -Gyere vissza velem... - Lenalee hangja elcsuklott és Allen hátába fúrta az arcát. -Nélküled... Nélküled úgy érzem, mintha üres lennék.

-Lenalee... -Allen a lány kezére tette a sajátját. - Nem mehetek vissza. Ha visszamegyek, mindenki veszélyben lenne. És a Rend... A Rend az otthont jelenti mindenkinek. A biztonságot, a menedéket, a helyet, ahová hazatérhetnek. Nem akarom tönkretenni. -A fiú megszorította Lenalee kezét. -Sajnálom.

Még pár percig úgy álltak a nagy fehér térben, amit az álom hozott létre. Csak egymás légzését hallották, és a saját cikázó gondolataikat, amiket próbáltak helyretenni. Sok minden történt, de néhány dolog soha nem változik. Ilyen a Rend, az ott élő ördögűzők, Kanda, Lavi, Crowley... és Lenalee. Ő soha nem változik. Mindig másokért aggódik. A családtagjainak tekinti az összes ördögűzőt, még az árulókat is, mint Allen. A fiú soha nem tudta magának megbocsátani, hogy faképnél hagyott mindenkit. Muszáj volt, de akkor is mindig visszavágyott a Rendbe. Allen, - miután hallotta, hogy Lenalee szipogása alábbhagy - kitört az ölelésből, majd a lányhoz fordult. Lenalee nagy és kétségbeesett szemekkel nézett a fiúra. Most el fog menni. Megint itt hagyja.
Allen összeszorította a fogait. Úgy érezte, a lány összes érzése dárdaként fúródik a szívébe. Minden a szemeibe volt írva. Utálta ezt. Pont Lenalee-t kellett idetenni, pont őt, akit...
Allen végignézett a lányon. Talán ez lesz az utolsó alkalma, hogy elmondhassa neki, mit érez iránta. Lehet, soha többé nem találkoznak.

-Lenalee... - Allen megsimogatta a lány arcát. Lenalee kérdően, az érintéstől meglepve nézett fel a fiú szemébe. Allent majd felperzselte a tekintete, de állta a pillantást. Csak mondd ki. Lehet, nem lesz rá több esély. Sóhajtott egyet, majd halkan megszólalt. -Szeretlek.

Lenalee szeme elkerekedett. Egy pillanatig csak nézte Allent. Próbált higgadtan viselkedni és némán tűrni a fájdalmat, amit ez a vallomás okozott neki, de végül a fájdalom erősebbnek bizonyult.

-Ezt... Ezt...-A lány szemét könnyek fátyolozták el, és olyan szomorúan nézett Allenre, hogy a fiú azt hitte, megszakad a szíve. - Ezt miért... Miért csak most mondod? -ütötte meg erőtlenül Lenalee a mellkasát. -Annyi idő lett volna rá, annyi lehetőség... Miért kell ezt azután, hogy elmentél? Azt gondolod, ez lesz az utolsó találkozásunk, igaz? -Lenalee az utolsó ütésnél már nem bírta, és a földre rogyott. Kezeit az arcába temette, és olyan keservesen zokogott, hogy az egész üres térben lehetett hallani.