The last journey

A lány

Megint el fogok késni. Mint mindig. Sietősen caplatok végig London utcáin. Mire beérek a hivatalba,már rengetegen várakoznak.
Gyorsan lerakom a kabátom egy fogasra,elfoglalom a helyem a dolgozószobámban,és várom az ügyfeleket.

Szeretek a hivatalba jönni dolgozni. Hihetetlenül szép hely,magas oszlopokkal,és cifra boltívekkel. A dolgozószobámban egy íróasztal roskadozik. Vele szemben két szék foglal helyet. A múlt héten egy könyvespolcot is berakattam,hogy kicsit otthonosabbnak tűnjön a hely.

Kopognak.
-Szabad.-mondom, majd megigazítom szürke kosztümömet,és teljes figyelmem az érkező jövevényre irányítom.
-Jónapot kívánok! Marie Andrews vagyok.-fog velem kezet egy negyvenes éveiben járó hölgy,akinek feledtébb karikásak a szemei,és meggyötört az arca.
-Szép napot,Mrs.Andrews. A nevem Dolores Johnson,ma én fogom a kérdéseit megválaszolni,illetve a kéréseit teljesíteni. Foglaljon helyet.-mosolygok a hölgyre,aki zavartan ül le az egyik székre.

Öt percig néma csendben ül,csak az óra kattogását lehet hallani. Megelégelem a szótlansagát,és megszólalok.
-Nos,Mrs.Andrews. Miért van ma itt? Tudok valamiben segíteni?- teszem fel neki a szokásos kérdéseket.
-A fiam tüdőrákos. Egy hónap múlva meg fog halni. Még csak most lesz 22.- mondja az asszony zaklatottan.
Egy pillanatra azt sem tudom,mit mondjak.
-Ez...szörnyű. Nagyon sajnálom Mrs.Andrews.-nézek rá szomorúan.
-Csak Marie.- vonja meg a vállát.
-Miben tudok segíteni?-kérdezem.
-Pénzre lenne szükségem. És egy utitársra. Szeretném,ha a jövő héten a fiam el tudna menni valakivel egy utolsó,élményekben gazdag utazásra,mielőtt...-nem fejezi be a mondatát. Összeszorul a torkom. Borzalmas lehet szegény nőnek. Bárcsak tudnák valahogyan segíteni neki.
-Rendben. A pénzt már most oda tudom adni. Felírok egy csekket.-húzom ki az asztalom fiókját,és elkezdek kutakodni benne. Szőke hajam arcomba hullik,gyorsan elcsatolom.
Átadom Marie-nek a csekket,majd a második kérésére fókuszálok.
-Nos,az utazás menetét meg tudom szervezni. Pontosan melyik országra,városra gondolt?-teszem fel a kérdést.
-A kedvenc városa Róma. Még sosem járt ott.-mondja szűlszavúan. Felfirkantom egy lapra,majd újra felé fordulok.
-Szóval,márcsak az utitárs maradt.-gondolkodom hosszasan. A nő hosszú percekig bámul engem,én pedig őt.
Majd megszólal.
-Nincs ötlete? Én nem mehetek el vele,hisz dolgoznom kell.-húzza el a száját.
-De,van egy ötletem. Csak nem tudom,hogy mennyi a valószínűsége annak,hogy teljesülni fog.-töprengek hangosan.
-Megadjam a fiam kórházi szobájának a számát?-vette elő az iratait.
-Igen,azt megköszönném. Jövő hétfőre odaküldünk egy embert,aki elkíséri a fiát Rómába,ha ez megfelel.-csukom be a mappámat,majd felállok.
-Természetesen. Viszont,lenne még egy kérésem.-néz rám.
-Tessék csak.-ülök vissza a székembe.
-Azt szeretném,ha a fiam nem tudna róla,hogy én kértem fel valakit,hogy kísérje el. Ha ez megoldható.-szorongatja a táskáját.
-Persze,megoldható. Egy kis rögtönzéssel.-mosolygok rá,majd felállok,és kinyitom az ajtót.
-Mennyivel tartozom?-lép oda mellém.
-Semmivel. Komolyan.-mosolygok rá és megsimítom a vállát. Hálásan pillant rám barna íriszeivel.
-Igazán kedves,köszönöm! Ha tudná,mennyit segített most nekem.-töröl le egy könnyet az arcáról.
-Nem lesz baj,elintézek mindent. Hétfőn délelőtt ott lesz valaki a kórházi szoba előtt.-biztosítom a dolgokról.
-Köszönöm,kedves. Szép napot!-lép ki az ajtón.
Becsukom az ajtót,nagyot fújok.
Leülök az asztalomhoz,gondolkodom.

Nem hagy nyugodni a gondolat,hogy mi lesz szegény fiúval. Kezembe kapom a céges telefont,szám szélét rágva tárcsázom James,a főnököm asszisztensét.
-Jónapot,Carla! Mikor beszélhetek a főnökkel?-kérdezem türelmetlenül.
-Áh,Miss Johnson! Már várta a főnök a hívását!-megforgatom szemeim.
-Mikor tud fogadni?-nyomatékosítom magam.
-Tíz perc múlva az irodájában várja Önt Miss.-közli,majd leteszi.

Kicsit megigazítom a sminkem,majd végignézek magamon a tükörben. Aranyszőke hajam hullámosan hullik a vállamra. Tengerkék szemeimet kiemelik az elegáns tusvonalak,és a szempillaspirál.
Végigsimítok az egyszerű,szürke kosztümömön.
-Egyszerű,de nagyszerű.-mosolygok a tükörbe,majd felkapom a táskám és elindulok James irodájába.
Mikor odaérek,hármat kopogok.
-Tessék.-hallom meg bentről az összetéveszthetetlen hangot. Benyitok.
James mikor meglát,elmosolyodik.
-Dolores! De örülök hogy itt vagy.-azzal feláll. Közelebb jön hozzám.
-Szia James.-intek neki esetlenül.
-Már vártalak.-azzal elém lép,felcsúsztatja kezeit a hátamon,és szájával az enyémek felé közelít. Eltolom magamtól.
-James,most nem ezért vagyok itt. Ez most fontos.-pirulok el.
-Hm,rendben.-igazítja meg nyakkendőjét,majd visszaül székébe. Rámutat egy székre.

Leülök. Kínosan érzem magam az előbbi miatt.
Néha fel szoktam jönni James-hez,de nincs komolyabb kapcsolatunk.

-Arról szerettem volna beszélni,hogy miképpen lehetne megoldani azt,hogy egy rákos fiút valaki elkísérjen az utolsó utazására. Ha jól emlékszem, a fiú 22 éves lesz.-jelentem ki.
-Pont mint te,Dolores.-jegyzi meg szórakozottan. Bólintok.
-Esetleg van valamilyen ötleted,hogy kit lehetne alkalmazni? Milyen megoldást ajánlasz?-kérdeztem.
-Te ennyire a sorsodon viseled annak a fiúnak az utazását? Ugyan már!-nevet fel jóízűen James.
-Tudod,hogy nagyon beteg. Meg kell adnunk neki,hogy még egyszer elmehessen valahova.-mondom egyre fokozódó dühhel a hangomban.
-Akkor már meg is van ki fog elmenni vele.-dől hátra karosszékében.
-Ki az?-kérdezem nyugtalanul.
-Hát te! Úgy is annyira érdekel,mi van vele. Adok neked egy hét szabadságot,menj el vele. Az utazásodat és a szállást a cégem állja.-hadarja nekem.
-Mi? De én...én nem úgy értettem..-dadogok.
-Valami gond van,Dolores?-vonja fel a szemöldökét.
-Nincs. Köszönöm,hogy fogadtál.-azzal felálok,és kiviharzok az irodájából.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ezt a részt Dolores szemszögéből írtam. Remélem tetszeni fog nektek a folytatás.
Eddig hogy tetszik? ❤️