Always

Ahogy leszállt az éjszaka, a Roxfort falain belül valamiféle titokzatos csend uralkodott. Itt-ott festmények szuszogását, horkolását lehetett hallani, esetleg egy-egy patkány lábának karistolását a kövön. Tantermek üresen álltak a sötétben, némelyiket a Hold sápadt fénye világította be.

Ezt a békességet csupán egy ember törte meg, ahogy sötét alakként végig lopózott a hetedik emeleten. Tudatlan szemek számára úgy tűnhetett volna, mintha fel s alá sétált volna egy teljesen üres fal előtt, ám ez nem volt igaz. Az a bizonyos fal rejtette a szükség szobájának bejáratát, mely bármilyen helyiséggé válhatott, amire leginkább szükség volt.

A fekete árny hosszú percekig elszöszmötölt a bejutással, hisz hiába tudta, hogy mit akar, nem volt olyan egyszerű. Nehéz volt Rá gondolnia. Minden egyes emlékkép izzóvasként hatott az egész lelkére és testére, azonban biztosra kellette mennie. Persze, az első emlékképből már megjelent volna a bejárat, azonban a fájdalom ellenére élvezte. Nem sokszor adatott meg neki, hogy a messzi múltba meneküljön.

A küzdelem meghozta a gyümölcsét: díszes kapu kezdett körvonalat ölteni a falon. Ahogy lenyomta a kilincsét, megtántorodott. A lelke mélyén nyugvó éne be akart rohanni, hisz tudta, ez az egy esélye volt újra látni, ám a racionális félt. Nem lehetett biztos, hogy azt kapja odabent, amire fejben vágyott. Vajon a szíve ugyanannyira látni akarta?

- Be kell mennem... - súgta maga elé. – Még egyszer utoljára látnom kell – Ahogy beljebb lépett, a plafonon gyertyák lobbantak fel, fénnyel elárasztva a helyiséget.

A falak szürkék voltak, ahogy a padló is, de a lényeg ott állt középen, egymagában. Edevis tükre. Nem arcod tükre, ha nem a szívedé. A tükör, mely a szív legtitkosabb vágyait mutatja annak, ki belenéz. Vajon mi, esetleg ki volt az, amiért Perselus Piton a tükör felkeresésére indult az éjszaka közepén?

Szinte azonnal térdre rogyott, ahogy meglátta. Vörös haja csillogott, ajkán halvány mosoly játszott. Idős volt, idősebb, mint amire a professzor számított, de így is gyönyörűnek találta, és rögtön végigfutott rajta a felismerés: így nézett volna ki, ha...

Nem akart belegondolni, azonban nem is tudta elhessegetni a gondolatot, hisz ott állt előtte. Ha lett volna esélye Lilynek megöregedni, akkor is csodásan nézett volna ki.

Ahogy a tükörképet nézte, nem bírta tovább tartani magát. Néma könnyek csorogtak végig az arcán, miközben beszélt. Beszélt Harryről, hogy bár kiköpött James, amiért utálta, még is azokkal az ismerős zöld szemekkel nézett vissza rá. Beszélt a fiú sorsáról, hogy meg kell halnia, pedig megfogadta, hogy megvédi. Beszélt Dumbledore-ról is, és a Narcissaval kötött esküjéről. Abban a néhány órában elmondott mindent, amire sose volt esélye.

A tükörben lévő nő nem értett semmit. Ha értett volna se tudott volna megszólalni. Így csak némán mosolygott tovább, miközben a szemében könnyek csillogtak.