Novelláskönyv

Egy fájó emlék

Réges-réginek tűnik, akár egy megfakult kép, most kicsit olyan számomra ez az emlék, pedig csak egy karácsony múlt el azóta. De milyen gyönyörű karácsonyom volt, talán az eddigi legszebb, ugyanis végre boldog vagyok, bár ez az emlék sötét hálót sző últam köré...

Alig egy éve történt. Akkor leírhatatlanul szerelmes voltam. Vagyis azt hittem az vagyok és elhittem, hogy viszont szeretnek, mindenhol szállt a rózsaszín köd és ha megláttam őt, akkor nem tudtam nem mosolyogni. Szilveszter volt, épp hozzá készülődtem, mert megbeszéltük, hogy együtt töltjük ezt a napot. Csinosan öltöztem, mert azt mondta, ő is kiöltözik egy kicsit. Ez egy különleges alkalomnak készült, úgyhogy vörös blúzt húztam fekete szoknyával és egy fekete magassarkúval, a hajamat pedig leengedtem, így nagy hullámokban hullott a vállamra. Egy édeskés testpermetet fújtam magamra. Még tőle kaptam karácsonyra. Szépnek éreztem magam, már a gondolatától is kivirultam egy kicsit, hogy vele lehetek. Kint szakadt a hó és a hidegtől a hatalmas fehér pelyhek megmaradtak a hajamon. Alig negyed óra alatt nála voltam, ingben  és farmerben nyitott ajtót, csókkal köszöntött. Ahogy beléptem a házba, tágra nyílt a szemem a meglepettségtől. A fal mellett mindenhol gyertyák voltak, az asztalon gőzölgött az étel, és már be volt hűtve a pezsgő a vacsorához. A tányérom mellett egy gyönyörű vörös rózsa volt.  Mielőtt leült volna velem szembe csókot lopott és csak ezután kezdtük el a vacsorát, ittuk az édes pezsgőt. Vacsora után - már állva - ittunk még két pohárral, aztán ahogy letettük a poharakat, két lépéssel szelte át a közöttünk lévő távolságot. Mosolyogva nézett le rám, kezeit hátul a derekamra csúsztatta, majd magahoz húzott. Az italtól édes ajkai mohón tpadtak az enyémekhez, úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Egyik keze a hátamon vándorolt a csók közben és csak az oxigénhiány tudott minket szétválasztani bennünket, de nem sokáig. Újra és újra megcsókolt, majd lazán a karjaia kapott és úgy csókolt tovább. A mai napig nagy kérdés számomra, hogy ogyan nem gyújtottuk fel aznap este a házat. Valahogy eltalált velem a szobájáig és  megtörtént, aminek meg kellett történnie. Vagy lehet, hogy mégsem kellett volna?

Három nappal ezután hétfő volt, összegyűlt a szokásos társaság, két haverja Alex és Barni, a legjobb barátnőm Encsi és persze ő és én. Encsivel épp a mosdóból jöttünk volna ki, mikor meghallottam, hogy miről is beszélgetnek. Elég volt csak egy-két mondatot elkapnom, pontosabban az első kettőt, mire a sírógörcs kerülgetett, szegény Encsinek percekig kellett vigasztalnia, mire összeszedtem magam. Kibújtam a legjobb barátnőm öleléséből, megmostam az arcom, megigazgattam a sminkem, felöltöttem a legszebb mosolyom, majd  nevetgélve és beszélgetve léptünk ki a helyiségből, mint akik valami nagy sztoriban vannak épp benne aztán ahogy a fiúkhoz értünk elhallgattunk. Támadt egy ötletem.

- Srácok, nem játszunk valamit? - kérdeztem, mire - pont ahogy terveztem - egyöntetű "Felelsz, vagy mersz?" kiáltás volt a válasz. Így tökéletes alkalom nyílik rá, hogy feltegyem neki a kérdéseimet. Amikor ozzám ért a kör fel is tettem neki az elsőt.

- Mondd, mi az a dolog, amiben utóljára fogadtál? 

Habozott a válasszal, úgy csinált, mint aki erősen gondolkozik a válaszon, de kipirult fülei elárulták őt. Erre muszály volt elvigyorodnom. Nem a boldogságtól, nem is a kárörömtől. Ez a fölény és a győzelem vigyora volt, ami mögött gondosan elrejtettem a saját kínomat. 

- Tudod, igen kevés nálad szemetebb alak van a világon - mondtam, miközben barátnőmmel együtt feltápászkodtam a törökülésből. Miközben Encsi összeszedte a cuccainkat odamentem hozzá és leguggoltam mellé és búcsúzólul súgtam a fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja:

- Azért azt tudnod kell, hogy annyira nem volt jó az az este.

Habozás nélkül válaszolt:

- Akkor még nem ezt mondtad.

- A szavak nem mindig egyeznek a valódi érzésekkel. Ezt nneked kellene a legjobban tudnod -zártam rövidre, majd barátnőmmel együtt kisétáltam a bejárati ajtón.

Még így, egy év távlatából is néha rosszulérzem magam miatta, de már nem nagyon törődöm vele. Már nem érdekel, kinek szavalja hazug meséit, kit akar becsapni helyettem. Már boldog vagyok, bár még mélyen él bennem ez a keserű emlékkép. Boldog vagyok, mert megtaláltam egy ilyen csúnya szakítás után az igaz szerelmet, de ez már egy másik történet...