- Semmi baj, ne sírj, drágám - nem voltam hajlandó elengedni őt. Sam pedig annyiszor puszilta meg a homlokomat, míg el nem hittem, hogy tényleg itt van. - Nagyon hiányoztál!
- Akkor miért hagytál el? - fejemet felemeltem, könnyáztatta szemeimet egyenesen az övéibe fúrtam. Arcát hirtelen sok apró ránc keretezte be. Feszült lett. Karjaink még mindig egymás körül lógtak.
- Mert muszáj volt - sóhajtott, végül eltolt magától. Talán érzékeny pontra tapintottam.
- Akkor meséld el, tengernyi időnk van! - mondtam határozottan, és elkezdtem befelé húzni. De meg sem mozdult.
- Rendeltem neked egy forró kávét, és egy szelet áfonyás tortát.
- Rendben, akkor menjünk be és megeszem.
- Nem lehet, Dahlia. Mennem kell, csak látni akartalak és elmondani, hogy szeretlek. Ha eljön az ideje elmondok neked mindent - próbált meggyőzni engem. Képtelen voltam felfogni, hogy ezt mondja nekem. Mikor én annyit kockáztattam, hogy végre láthassam őt. El is kaphattak volna miatta!
- Nem szeretem az áfonyás tortát - mindössze ennyit erőszakoltam ki magamból. Nem akartam olyat mondani, amit a végén megbánnék.
- Ne haragudj rám - szabadkozott, és abban a pillanatban rájöttem, hogy oka volt annak, hogy felhívott és találkozni akart velem. Egy biztos volt: nem azért, mert annyi szörnyűségen ment keresztül, mint én miatta, amíg nem tudtam róla semmit.
- Sam, mit akarsz tőlem?
De nem válaszolt. Csak elsétált, én pedig végig néztem, ahogy újra meglép az életemből.
____
- Elmondanád mégis hol a francban voltál? - Harry hangja hozott vissza a rémes valóságba, ahogy rám ordított abban a pillanatban, ahogyan a lábamat betettem a házba. Egy pillanatra megrezzentem mély hangjától.
- Megtennéd, hogy nem üvöltesz? - fejem azonnal megfájdult. Táskámat ledobtam a kanapéra, én pedig zuhantam utána fejemet fogva.
- Hol voltál? - ismételte meg magát.
- Erre-arra, és te? Egész jól vagy, ennek örülök, bár már tegnap este is mutattad a javulás jeleit! - utaltam a szituációra, amikor tegnap egy lány volt a farka köré tekeredve.
- Egy kibaszott levelet hagytál nekem! - folytatta tovább a szemrehányást, nem is érdekelte az, amit az előbb mondtam neki. A levelemet kezei közé kapta, s felém mutatta. - „Majd jövök"- olvasta fel a két szót a papírlapról. Halkan elkacagtam magam.
- És jöttem is, szóval mi a problémád pontosan?
- „Majd jövök"? Komolyan? Hol a kurva életbe voltál?
- Semmi közöd a dolgaimhoz, Harry!
- Ha miattad bajba kerülünk, esküszöm kiraklak valahol és úgy teszek, mintha soha nem hallottam volna rólad!
- Jó!
- Miért vagy ilyen ellenséges velem? - kérdezte hirtelen, olyan váratlanul ért, hogy valamilyen oknál fogva gyorsabban vert a szívem. - Csak megjelent a szobában és érdeklődött hogy vagyok, majd a másik pillanatban már elkezdett szopni, olyan jól esett é-
- Nem akarom hallani! - vágtam közbe durván, de Harry nem igazán zavartatta magát. Pofátlanul folytatta tovább.
- Basszus, férfi vagyok, nem mondhattam volna neked, hogy hé leszopsz?!
Az ajtón kopogtattak szerencsére, vagy nem szerencsére, de ez időt adott elszakadni Harry összevisszaságaitól.
- Michael! - sikítottam, amint megláttam az ajtóban legjobb barátomat. Gyorsan behívtam őt, halkan köszönt Harrynek, míg Harry csak intett felénk, de szemei bosszúsak voltak.
- Te elmondtad neki, hogy hol vagyunk? - kezdte, de figyelembe sem vettem mit mond, hisz Michael szinte a testvérem, bízom benne.
- Valójában az ok, amiért ma elmentem - kezdtem bele, s tudtam, ez egy ördögi és értelmetlen terv lesz. - Michaelel találkoztam.
- Igen? - kérdezte Michael meglepetten, ó, igen, ő nem tudott róla. Vállba löktem, s azonnal észbe kapott. - Á, igen, tényleg!
- Így van.
Harry furán nézett ránk, mintha valamit mondani is akart volna, de inkább hagyta az egészet. Már ment is volna vissza az emeletre, de egy valami visszatartotta.
Én.
Abban a pillanatban ajkaimat Michaeléra tapasztottam, ezzel mindhármunknak a legnagyobb meglepetést okoztam.
Utálom magamat.
