Halál utáni fájdalom

November másodika- halottak napja. Ezen a napon mennek el a családtagok s barátok szeretteik sírjához. Szép dolog megemlékeznek azokról, kik már nincsenek s egy gyertyát gyújtanak az elhunyt lelke üdvéért. A kisebb gyerekek ámulatba ejtve nézik a sárgás lángok fellobbanását, a letakarított fehér, fekete vagy épp szürke márvány táblákat, melyeken a holtak adatai szerepelnek, netán egy kis idézet, vagy egy képecske róluk.
Régebben ez volt a kedvenc ,,ünnepem". Ilyenkor minden olyan csendes, titokzatos. Egészen addig ez volt számomra a legelbűvölőbb nap, míg én is csak bejártam a temetőbe. Most már másképp áll a dolog.... meghaltam. Egyedül vagyok azóta az eset óta. Mióta itt vagyok, még ezen az egy napon sincs egy látogatóm sem. Én senkit sem érdeklek. Pedig éltemben Ő mennyiszer mondta hogy szeret, fontos vagyok a számára... ha így lenne, legalább a képét idedugná. Ennyit ér egy ember szava.

***

A nap már lassan a horizont alá bukik, az emberek egyre másra távoznak a fekete, kovácsolt vas kapun át. A napnak lassan vége, s mi, kik ide vagyunk láncolva, újból magányossá válunk - pontosabban azok, kiket legalább azok jelenlétükkel méltattak, kiknek állítólag fontosak voltak.
A sírom tetején ülök s a fehér márványon tündöklő, a nap utolsó sugaraitól még csillogó arany betűket olvasgatom. A nevem, a születési és elhalálozási dátumom... milyen rég volt... már három éve itt ülök az unalomtól lassan újra meghalva. És... egy idézet, amit pont Ő választott.
,,A halál csak azoknak fáj, akiket az elhunyt maga mögött hagy." Ahha, persze... ha annyira fájna, legalább egyszer meglátogatnál. Valamint... nekem is fájt és fáj is. Hidd el, nem épp egy leányálom balesetet szenvedve lassan meghalni a kórházban ismeretlenek közt, akik benned turkálnak... Na meg... attól hogy meghaltam, még én is képes vagyok érezni, könyörgöm. És rohadtul fáj Rá gondolni... mégis mindig azt teszem.
Lépteket hallok, ismerős lépteket. Azonnal arra fordulok, ha a szívem még dobogna, kihagyna egy ütemet. Holt feketében, leszegett fejjel Ő tart felém. Léptei elég bizonytalanok, többször meg-megáll, mintha nem lenne biztos a dolgában. Végül lassan, de elér síromig. Először azt hittem tovább is áll, de tévedtem.
-Szervusz... Végül idepofátlankodtam. -hangja elég halk, továbbra is a föld felé fordítja arcát.
Nem hívott senki, de azért maradhatsz. Én nem foglak elkergetni, mint aznap te engem.
-Gondolom, ha hallanál most, kérdőre vonnál, miért nem voltam itt a temetésed óta. -tarkóját megvakarássza- Közel három év eltelt azóta, mi? -teszi fel magának a költői kérdést.
Na igen. Biztos túl keresett személy lettél azóta.
-Igazság szerint... -tart egy kis szünetet- Nem volt bőr a képemen ide pofátlankodni. -arcát felemelve küld egy esetlen mosolyt a sír felé, szemeiben könny csillan meg a körülöttünk égő mécsesek fényénél. -megdöbbentem. Tényleg magát okolja?
Nem te tehetsz róla, hogy én nem tudok normálisan vezetni, ha ideges vagyok...
-Ha aznap nem küldelek el, talán még most is... -arcán végigfolynak könnyei, térdre csúszik- Talán még most is velem lehetnél... együtt lehetnénk...
Ne mond ezt. Mondom, hogy nem a te hibád... érzem, hogy az én könnyeim is megerednek. Emlékeimben újra lejátszódik az a végzetes este. Az egymáshoz vágott szavak, az ajtócsapkodások... ahogy beülök a kocsimba, beindítom s morogva elhajtok. Csak egy pillanatra nem figyeltem és bumm... a következő emlékem egy vakító fény volt s a hátam alatt a jéghideg műtőasztal. Az orvosok olyan szinten belemélyedtek abba, amit ügyködtek, hogy észre sem vették mikor felébredtem. Hallottam, ahogy egyik a másikat győzködi, hogy menthetetlen vagyok. Végül feladták. Hagytak meghalni. Borzalmasak voltak azok az utolsó percek... Csak rá tudtam gondolni, ahogy az azóta eltelt három évben is. És végre itt van. De nem lát, nem hall s hozzá sem tudok érni. Ez felér egy kínzással...
-Tudom hogy neheztelsz rám, érzem...
Nem, ez nem igaz!
-Sajnálom. Én tényleg sajnálom... -a további mondandóját képtelen elmondani, zokogása belé folytja.
Hidd mér el, hogy nem a te hibád... ne okold magad. Átölelném, de csak átnyúlok testén. Olyan szörnyű a tudat, hogy nem lehetek többé mellette, nem vonhatom magamhoz. ...Hogy mindvégig magát okolta s ezért hagyott magamra... Bárcsak lenne még egy esélyem. Csak annyi, hogy elmondhassam neki, hogy nem az ő hibája. Hogy ne okolja magát. Hogy lépjen túl...

***

Lassú léptekkel halad a kijárat felé - talán lassabbakkal, mint ahogy jött. Az ég korom fekete, egyetlen csillag sem ad fényt. Mintha leszálltak volna s itt, mécsesek és gyertyák formájában világítanának.
Most már nekem is van egy csillagom, egy aprócska mécsesem. Egy emlék, ami ösztönöz, hogy újra várjam ezt a napot. Egy év múlva újra találkozunk. Most már biztos vagyok benn, hogy újra el fog jönni. Én pedig várni fogok rá.

**********************************************************

Nagyon nem tudok ehhez mit fűzni, így inkább csak annyit mondok, ha valakinek van valami véleménye, azt nyugodtan ossza meg velem, érdekelne ^^