Éreztél már úgy, hogy minden ellened fordul, nincs aki meghallgatna, nincs kinek elmond a bánatod, az örömöd?
Ann vagyok, 15 éves.
-Szerda van. Ugyanolyan átlagos nap, mint az összes többi. Megyek a suliba, minden úgy van ahogy eddig. Felhúzom a fekete szaggatott nadrágom, egy fekete 'kill me' feliratú pólót, és a bakancsomat, kigészítésként egy pentagrammos nyakláncot viselek.
-Utálom az életem- mondtam magamban.
A suliban minden úgy volt, ahogy eddig. Senkivel sem beszéltem, mindenki levegőnek néz..
Vége sulinak és indulok haza Apámhoz. Az utcán nekem jött egy ismeretlen ember.
-Elnézést- mondta bánatosan
-Megszoktam már- néztem mosolyogva.
-Tessék?
- Mi tessék?! Megszoktam, hogy mindenki levegőnek néz!
-Tényleg nem volt szándékos, hogy neked mentem. -mentegtőzött és kezdett ideges lenni.
Kárpótlás képpen, had kísérjelek haza.
-Oké -mondtam félve
-ööö jajj de hülye vagyok, elfelejtettem bemutatkozni. Valentine vagyok.- mondta zavarodottan.
Nos elindultunk hazafelé, és beszélgettünk...vagyis inkább ő, én visszahúzódott, zárkózódott vagyok.
