17. fejezet

3.2K 237 35
                                    


PARÁZS

Már két napja követtük a nyomokat Helenával, miközben a hegyen hideg, csípős sarki szél fújt. Nem beszéltünk túl sokat, csak figyeltük, hogy hogyan változik a táj, sejtésünk sem volt, hogy egy-egy kőszirt után mi vár ránk.

Egyszer, mintha láttam volna egy furcsa lényt a közeli hegyről leselkedni, de Helena semmi szokatlant nem tapasztalt. Valószínűleg káprázott a szemem, vagy már a sziklákban is csak az ellenséget láttam. Viszont, amikor délután megálltunk pihenni, újra láttam azt a valamit, és most már biztos voltam benne, hogy nem csak képzelődöm.

- Odanézz! - súgtam Helenának, de egy pillanatra sem néztem a lény felé, nehogy feltűnjön neki, hogy észrevettem. - Ott, szemben, a szikla mögött!

- Hm? Melyik szikla? Olyan sok van itt... - Hirtelen elakadt a lélegzete. - Látom!

Villámgyorsan felpattantam, a lény szemébe néztem, és egy gyors tűzgolyót dobtam felé. A szikla, ami mögött bujkált, darabokra robbant, ő pedig visítva lehúzta a fejét, és a kezébe temette az arcát.

- Jaj, ne bánts! - visította olyan hangosan, ahogyan csak tudta. Apró, talán negyven centi magas, zöldes bőrű, dundi kis teremtmény volt. Borzas, fekete haja az égnek meredt, remegett a félelemtől, amitől úgy tűnt, mintha hájas kis teste megadott ritmusra hullámzana. Gömbölyded testén bélelt kiskabát feszült, csodálkoztam, hogy a gombok nem pattannak szét rajta. Prémes csizma védte a lábát a hideg elől, egészen mókás látványt nyújtott volna, ha nem lett volna manó létére ő is egy a szörnyek közül. - Kérlek, ne bánts! Nem ártottam neked!

- Akkor meg mit akarsz? - kiáltottam át neki.

Nagyon óvatosan felemelte a fejét és felénk nézett. Bár egy kisebb szoros volt közöttünk, könnyűszerrel eltalálhattam volna.

- Engem utasítottak, hogy kémkedjek a szép hölgy után.

Nagyon fura szerzet volt, annyi szent, minden mondata után idegesen megnyalta húsos száját.

- Kinek kémkedsz? - kérdeztem.

Gyanakvóan nézett jobbra-balra.

- Azt én nem árulhatom el!

Ekkor Helena lehajolt, teli tenyérrel megérintette a földet, amiből egy hatalmas, hosszú és erős inda csapott ki, ami villámgyorsan a kis lény felé nyúlt, a derekára csavarodott, felemelte, majd ugyanilyen gyorsan a szurdok felé emelte, alig tíz méterre tőlünk. Helena ismét felegyenesedett és a kis lényre nézett.

- Ha nem mondod el, ki küldött, még a végén lepottyansz!

A kis lény visítozva próbálta lefejteni magáról az indát, de az nem engedte. Amikor végre elfáradt, pihegve ránk nézett.

- Miért csinálják ezt velem? Én rendes kukucska vagyok!

- Szóval te egy kukucska vagy? - kérdezte Helena.

- Becses nevem Molyó – válaszolta inkább.

Kukucska... próbáltam felidézni John bácsi hangját, ahogy ezekről a kis idegesítő, manószerű lényekről mesélt. Eszembe jutott, hogy John bácsi szerint a kukucskák nem mások, mint szolgalelkű kémek. Semmi másra nem lehet őket eredményesen használni, csak megfigyelésre és információk megszerzésére, méretükből adódóan pedig nem jelentenek nagy veszélyt.

- Na és ki küldött? - kérdeztem.

- Ó, azt nem mondhatom el! Mert akkor nem kapok vacsorát!

Parázs (Befejezett) Where stories live. Discover now