Parázs (Befejezett)

11. fejezet

PARÁZS

A következő két nap unalmas és eseménytelen volt. Az idő nyugodt volt, csak a sziklák jelentettek akadályt számunkra, de Ryan fájós karja miatt is lassítottunk a tempón. Gondolhattam volna, hogy nem csak egy egyszerű rándulás. Szerencsére hoztam magammal elsősegélydobozt, úgyhogy fel tudtam kötözni Ryan karját, ami jócskán megduzzadt, és elég korlátozott keretek között tudta csak mozgatni. Ám meglepetésemre Ryan jól tűrte a fájdalmat, még pihenni is csak akkor állt meg, amikor én utasítottam rá. Ez idáig azt hittem, hogy a városi emberekben nincs kellő kitartás, kedvesség, vagy figyelem mások iránt, de Ryan viselkedése erre mindig rácáfolt. Néha érdeklődve figyeltem, ahogy elcsodálkozik még ennek a zord tájnak a szépségén is, és ahogy egyetlen szó nélkül feláll, akárhányszor megcsúszik a jeges lejtőkön. Soha nem mondta azt, hogy elege van, és soha még csak nem is említette, hogy én tehetek róla, amiért megsérült. Pedig joga lett volna kiborulni.

Még nem nagyon ismertem Ryant, pedig elég nyílt természetű, szeret mindenféléről beszélni, vagyis pontosan az ellentétem volt. De ahogy napról napra figyeltem őt, észrevettem, hogy valami furcsa fény bujkál a szemében. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez mit is jelent, de azt sejtettem, hogy nem tartozik rám.

Egy kis ösvényen haladtunk a hegyoldalon, a sziklák között. Látni lehetett, hogy a rénszarvasok is jártak erre, vagyis jó nyomon voltunk. Ahogy visszaemlékeztem John bácsi történeteire, kirajzolódott előttem ennek a tájnak az útvonala. Minden pontosan olyan volt, mint ahogy John bácsi mesélte. Ő még nagyon régen járt erre, de mégis mindenre pontosan emlékezett. Az ösvények elágazásaira, a különös formákra emlékeztető sziklákra, egyszóval tényleg mindenre.

- Nem olyan soká meglátjuk a völgyet - közöltem Ryannel.

- Honnan tudod? - kérdezte a hátam mögül.

- Csak úgy - feleltem. - Nem akarsz pihenni? - fordultam hátra.

Megrázta a fejét.

- Ha nemsoká ott leszünk, akkor ne vesztegessük az időt. Jól vagyok.

Nem tudtam eldönteni, hogy csak kezdi átvenni a makacs stílusomat, vagy tényleg neki is van egy ilyen oldala, de néha idegesített. Kezdtem átérezni Helena nehéz dolgát velem kapcsolatban.

- Hát jó - sóhajtottam.

Ahogy haladtunk lefelé, egyre izgatottabb lettem. Reméltem, hogy amit a völgyben látni fogunk, azok a rénszarvasok lesznek.

Megálltam egy hatalmas kőszirt előtt.

- A szirt túloldalán van a völgy - szólaltam meg. - Ha felmászunk rá, az egész vidéket be lehet látni. Kíváncsi vagy rá?

- Még szép! - mondta mosolyogva Ryan, és fellépett a szikla egyik kiálló szélére.

- Rendben - válaszoltam, aztán én is felkapaszkodtam.

Ryan nagyon ügyesen mászott, még a sérült keze ellenére is.

Elsőként én értem fel, aztán segítettem Ryannek felkapaszkodni. Kellemesen hideg szellő csapott az arcunkba. Kisöpörtem a hajamat a szememből, és szuszogva a völgy felé fordultunk. Amit láttunk, az nem volt hétköznapi. A szemem tágra nyílt, a szívem hevesebben kezdett verni. Furcsa érzés kerített hatalmába, a kezem bizseregni kezdett, uralkodnom kellett magamon, hogy nehogy egy kis szikra is elhagyja a tenyerem.

- Mi a fene van itt?! - kérdezte Ryan pár pillanatnyi csönd után.

- Fogalmam sincs - feleltem halkan.