Amit a tükörben nem látni...

9. fejezet: Útra lépve

A fiú nem húzta sokáig az időt. Mitsuo azzal áltatta magát, hogy az a kép a házban, az a lény rémítette meg. Az hozta a változást, az hozta a furcsa tekinteteket, a képtelen különbséget a fiúhoz való viszonyában is. Addig mester volt, aki tanítványként tekintett rá, de hirtelen minden más lett. Most figyelte, óvatosan, lopva. Alázatos csodálattal, ami nem volt méltó egy köztiszteletben álló öreghez semmilyen fiatal előtt, és rejtett, titkolt rettegéssel... ez a kettősség olyan volt, mint amikor az ember veszélyes nagyvadhoz közelít. Tiszteli erejéért, de épp ezért féli is. Azt hitte, elmúlik majd, de erről néhány nap alatt letett.

A fiú tekintete megváltozott. Az indigó szemek fénye átalakult... hatalmassá, de üressé lett. És Mitsuo, aki soha nem élhette meg, amit ő élt át Ayaka házában, csak azt érezte, hogy már elhitetni sem tudja magával, hogy ismeri. Ezért volt főleg egyedül, hogy ne okozzon kellemetlen pillanatokat, és a magányosan töltött órákban ezért rajzolt le egy szemet... egyszerű szimbólum, mégis egyszerre volt ébredés és elalvás, születés és halál. Belerejtette egyetlen jelképbe azt a pillanatot, és minthogy a pillanat az övé volt, a jel is az lett.

Néhány nap múlva pedig bejelentette, hogy elmegy. Némán elköltött vacsorát követte az egyszerű kijelentés, amelyet rövid csend követett, majd Kaya aggodalmas megjegyzése.

- Hol laksz majd?

- Ahol beengednek.

- Miből élsz?

- Orvosságot árulok – közölte egyszerűen, nyugodt hangon. – Az erdőkben még mindig sok a gyógyfű. Kereskedőként pedig lehetőségem lesz... drágább alapanyagok beszerzésére is.

A nő tett egy utolsó kísérletet, hogy valami olyat mondjon, ami talán hat rá.

- Miért? – a kérdésre a fiú felnézett, de a hangja továbbra sem változott.

- Nem jönnek majd fel a hegyre. Ha végezni akarok velük... akkor eléjük kell mennem. Már érzem a bosszúszomjukat... éreztem Ayaka házában.

Mitsuo megremegett, ahogy a fiú felállt az asztal mellől, és meghajolt. Nem szorgalom, nem érdeklődés, nem tudásvágy. Ezen érzések dermesztő hiánya mindig áthatotta a fiút, ha a mononokékról volt szó. De ebben a kijelentésben nem volt semmi a mindig mindent átjáró hideg kötelességtudaton kívül. A fiú olyan szenvtelenséggel közölte ezeket, mintha teljesen megszűnt volna érezni. A férfi felállt, és a kissé nyitva hagyott ajtón át kilépett a szabadba, majd papucsba bújtatva a lábát, próbálta beérni a tanítványát. A fiú füle meglepő természetességgel ezúttal is megmozdult, ahogy meghallotta maga mögött a neszezést, és lassan hátrafordult. Mitsuo korábban biztosan tudta, mit is akar mondani, de ismét cserbenhagyták a szavak. Nem tudott megszólalni, csak a földet pásztázta a tekintetével, nem volt képes felemelni a fejét, és az üresen fénylő indigó szemekbe nézni. A fiú jellegzetes, jól ismert gesztussal oldalra biccentette a fejét, és megszólalt.

- Félsz tőlem – Mitsuo hátrahőkölt, ahogy meghallotta a két rövid szót. – Nem bánom. A sötétség sem tudná megparancsolni, hogy kevésbé féljünk tőle, nem igaz? – furcsa mosolyra húzódott a szája, az idős férfi le sem tudta írni, hogy gúny, játékosság, káröröm, vagy kevés szomorúság az, amit igazán rejt.

- Mi történt? – suttogta a férfi, egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan csalódással. Nem, ez tényleg nem ő volt, nem lehetett az a hat éves kis félvér, aki a drágaköves kardot markolva a segítségét kérte. Nem lehetett az a különös, de értelmes fiatalember sem, aki a szárnyai alatt növekedett. - Mi vagy te? – kérdezte végül, előre tudva a válaszokat, amiket kaphat.

- Én csak... - kezdte a fiú, de elakadt a mondat közepén. Soha nem fejezte be.