Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃 O K T Ó B E R 14. 🎃

- Nem félek tőletek! - jelentettem ki határozottan.

Ezúttal Sarah válaszolt:

- Oh, valóban? Nos ha nem félsz, akkor talán ki is léphetnél abból a kis körből, amiben toporogsz már néhány perce. Hadd lássuk csak, mekkora nagylány is vagy! - harapta be az alsó ajkát, mire én nyeltem egyet.

Az első gondolatom az volt, hogy semmiképp sem fogok kiszállni a körből, megvárom, ameddig megunják vagy valami. De második gondolatra már elszállt a félelmem és már készültem kilépni, de ekkor megérkezett Hayden. Zihálva állt elém, széttárt karokkal.

- Eszed ágába ne jusson kiszállni onnan! - suttogta, hátra sem pillantva rám, mire azonnal visszatettem a lábamat a helyére. - Hagyjátok békén Rileyt! - kiáltotta a többieknek, mire azok harsány nevetésben törtek ki.

- És meg is jött a hős megmentő! - kezdett el tapsolni az egyikük. - Komolyan hiányoltunk már, Hayden! Olyan jól szórakoztunk a kis barátnőddel, miért nem hagyod, hogy kijöjjön játszani velünk?

Hayden felhorkant.

- Veled egy kiscicát sem hagynék játszani, Chris, nem hogy egy hús-vér embert...

- Főleg vér - válaszolta Chris nevetve. - Biztosan jó íze lehet...

Kettőt sem pislogtam, Hayden már ott is volt a Chris nevű fickónál és egy fához szorította őt, a torkánál fogva. Az már-már öklendezett is, s bár nem halhatott volna bele, biztosan fájhatott neki.

- Mondd még egyszer és kitépem a szíved! - kiáltotta az arcába, majd elengedte, mire az fájdalomittasan felnyögött. Hayden megfordult, majd szétnézett a többi társa között. - Ki a következő?

Azok egyből fülüket-farkukat behúzták, engem pedig egyszerre büszkeség töltött el. Ez a négy jómadár bármennyire is szidta, rettegtek Haydentől, mert ő volt a legerősebb közülük. Sarah még a telefonomat is visszaadta neki.

Taps hallatszott fel hirtelen az egyik fa oldalától, mire mindannyian a hang irányába fordultunk. Egy magas, kigyúrt, borostás, bőrdzsekis fickó állt ott, hatalmas vigyorral az arcán, egyenesen Haydenre nézve.

- Le vagyok nyűgözve! - jelentette ki, majd közelebb sétált Haydenhez.

- Max... - suttogta Hayden meglepetten.

A férfi elmosolyodott, de aztán rám nézett szúrós szemekkel. Tetőtől talpig végigmért, majd olyan undor ült ki az arcára, hogy rendesen megijedtem. Bár sokkal szimpatikusabbnak tűnt első látásra, mint a többi vámpír, egy csapásra ő lett az, aki a legellenszenvesebbé alakult át. Vicces volt, mert én ezt az embert Teddy Mowryként ismertem, Max Mowry unokájaként, de ezek szerint ő Max és Teddy megtestesítője is egyben. Egyszóval: kettő az egyben.

- Nem tudom ki vagy, de már most nem bírlak! - szögezte le. - Nem vagy valami okos, túl nagy a szád és legfőképpen nem tudod, mikor kell befognod! - sorolta fel nekem az "erősségeimet". - Végig néztem a kis csetepatédat a csapattal és egyszerűen kikészültem attól, hogy mennyi szemtelenség szorult beléd!

Tisztában voltam vele már akkor, hogy én és Teddy vagy Max vagy bármi is a valódi neve, nem fogunk túl jól kijönni egymással.

- Már meg ne haragudj, de a klánod támadt rám, hogy ne akadnék ki? - kérdeztem felháborodottan.

Közelebb lépett hozzám, olyannyira, hogy a mellkasunk összeért volna, ha a varázskör nem gátolta volna ezt meg. Vörös szemeivel nézett le rám, ezzel próbálva megfélemlíteni, de nem sikerült neki. Nem azért, mert nem féltem volna, hiszen remegtem, mint a nyárfalevél, viszont ezt elszántan próbáltam elrejteni előle és főleg Hayden elől. Nem leszek én az a beszari kislány, nem adom meg nekik ezt az örömöt.

- Na ide figyelj, kis boszorkány! - kezdett bele, ideges hangon. - Te jöttél ide, te léptél bele a klánom területére, ha ennyire infantilis balfasz vagy, hogy nem tudod, merre jársz, akkor ne lepődj meg a következményektől!

- Max, most már elég! - próbálta meg Hayden menteni a menthetőt, majd sikeresen szétválasztott bennünket.

- Csak segítségre lett volna szükségem, nem ártó szándékkal jöttem! - küzdöttem tovább az igazamért.

- Nem segítek holmi idegölő boszorkáknak! Főleg nem egy kotnyelesnek, mint amilyen te vagy! Menj vissza oda, ahonnan jöttél és soha többé ne merészelj belépni a területünkre vagy a szemem elé kerülni. Nem lesz ennek jó vége! - fakadt ki, majd hátat fordított nekem és elszaladt, a klánja pedig nemsokára utána. 

Ennek a beszélgetésnek valóban nem lett jó vége.

Már csak én és Hayden álltunk a pici mező közepén. A fiúra néztem, majd elfojtott hangon mondtam neki a következőt:

- Sajnálom!

De Hayden még csak pillantásra sem méltatott. Csalódottan leszegezte a fejét, majd csak annyit válaszolt:

- Köszönöm a bizalmadat, Riley! Ez volt az utolsó, hogy megmentettelek. Többé ne számíts rám!

Azzal a lendülettel pedig ő is a szuper sebességét használva kámforrá vált, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, meg a telefonommal, amit közben a zöld fűre hajított.

Aznap a könnyektől homályos tekintettel és darabokra zúzott lelki világgal mentem haza a szobámba, kisírni a bánatomat Pumpkinnak, a fekete macsekomnak. Tönkretettem mindent.