Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃 O K T Ó B E R 13. 🎃

Az öreg intett, hogy foglaljunk helyet mellette az asztalnál. Így is tettünk. Mosolyogva nézett ránk.

- Maga Andrew von Carter? - kérdeztem illedelmesen.

Lassan bólintott.

- Én volnék az, még élő és lélegző kiadásban! - nevetett fel jóízűen. Bizonyára elfogadta már az öregkor velejáróit.

- A nevem Riley Addington, ő itt Hayden Rogers. A történelemprojektünkhöz szeretnénk feltenni néhány kérdést, s mivel úgy hallottuk, maga az egyik legidősebb lakója Mistburry Hillnek, gondoltuk maga lenne a legmegfelelőbb interjúalany.

Az öreg bólintott.

- Túlságosan régóta élek ebben az átkozott városban. Megéltem egyet s mást: háborút, szenvedést... gyilkosságot.

Egy pillanatra elgondolkodott, az én arcomra pedig azonnal kiült a pánik. Gyorsan kellett mentenem a szituációt, még mielőtt eszébe jutna a bátyja.

- Hoztunk magának valamit! - helyeztem a piros kockás ajándékzacskót az asztallapra, majd átcsúsztattam azt Andrewnek. 

Az öreg remegő kezekkel húzta elő a csokoládét, majd pedig a Robinson Crusoe-t is. Jóízűen felnevetett.

- Valami mágia lehet a dologban, mert pontosan tudtátok, miket szeretek! - jegyezte meg, majd felvette az asztalról a csokoládét és átadta azt nekem. - Ne haragudj drágám, ki tudnád bontani és felcikkezni? Öreg vagyok én ehhez és sajnos protézisem van, nem tudom megrágni, de szeretném, ha ti megennétek. A Robinson Crusoe-t viszont szívesen megtartom, majd megkérem az egyik nővérkét, hogy olvasson nekem esténként - simított végig a könyv borítóján, aztán felnézett rám. - Kérdezzetek csak, válaszolok bármire.

Egy röpke pillanatra Haydenre néztem, aki biztatóan bólintott. Nyeltem egyet, majd biccentettem és visszafordultam Andrew von Carterhez.

- Igazából egy bizonyos személyt kellett választanunk, akiről írnunk kell, valakit, aki nagy  befolyással volt Mistburry Hill mindennapjaira. A mi választottunk Mary Peach Mayweather volt. Annyit sikerült megtudnunk, hogy annak idején patikusként dolgozott és a főzetei rengeteg ember életét mentették meg, de ennél többet nem tudunk, az interneten nincs róla más információ.

Andrew von Carter egy pillanatra elgondolkodott, az állát kezdte el masszírozni és az asztallapra meredt. Aztán hirtelen felkapta a fejét és heves bólintásba kezdett.

- Mary Peach Mayweather, igen, emlékszem. Páratlanul tehetséges és gyönyörű nő volt, talán ez volt az oka, hogy soha nem talált magának rendes férjet, de amikor meg is találta, már csak alig élvezhette a társaságát, mert egy szerencsétlen baleset folytán életét vesztette.

- Hogyan? - kérdeztem.

Andrew megköszörülte a torkát.

- Egyesek szerint megmérgezték, mások szerint ő mérgezte meg saját magát. Mindenesetre az akkori férjét, Alan Stanley Mowryt letartóztatták és néhány évnyi fegyházra ítélték. Szerencsétlen flótás tüdőbeteg volt és a fegyház zord falai közt hónapokkal a bezárását követően halt meg, árván hagyva szerencsétlen tíz esztendős kisfiát, Maximus Mowryt.

- Maximus Mowry? - kérdeztem rá, majd szemem sarkából Haydent figyeltem, aki kikerekedett szemekkel figyelte a férfit.

- Teddy Mowry nagyapja, igen. Ő is fiatalon halálozott el, huszonhét éves korában, egy utcai késelés során...

A vér is megfagyott az ereimben. Én és Teddy Mowry... valamilyen szinten akkor kapcsolódunk a másikhoz?

- Öhm... Alan Mowry és Mary Peach Mayweather... ők együtt voltak?

- Csupán egy évig - válaszolta egyből Andrew. - De addig harmóniában éltek, legalábbis tudomásom szerint. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is ártani lett volna képes a másiknak vagy fordítva... de hiába, nem tudunk belelátni mások életébe vagy fejébe, ki tudja, mik lehettek ott - vett elő egy zsebkendőt, majd törölte le a homlokáról az izzadtságcseppeket. - Na de mesélek róla pár dolgot, amire emlékszem vele kapcsolatosan.

Bólintottunk.

- Marynek eper szőke haja volt és hatalmas, kék szemei. Mondhatnánk azt is, hogy szíve-lelke volt Mistburry Hillnek, jósként is tevékenykedett egy ideig, mindig is páratlanok voltak a megérzései - magyarázta. - Lent dolgozott az utcánkban a sarkon, mint ahogy ti is említettétek, patikusként. Sokat jártam nála régen a szívbetegségem miatt, szerintem neki köszönhetem, hogy kihúztam ennyi évet egészségben - nevetett fel. - Amikor már nem éltem otthon és elköltöztem, keveset találkoztunk. Egy banknál dolgoztam, ami mellett egy iskola volt, oda vitte reggelenként a kis Maximus Mowry-t. A gyerek nem nagyon rajongott érte, pedig Mary nagyon szerette és úgy viselte gondját, mintha a saját gyermeke lenne. Egyszer megkért rá, hogy vigyem be a bankba a kisfiút, mivel később tud csak utána jönni. Max velem ült azon a délutánon és amikor kérdezgettem, hogy milyen a kapcsolata Maryvel, azt mondta, hogy utálja és hogy olyan furcsa dolgokat szokott művelni otthon... Azóta sem tudom, mit érthetett ezalatt, mindenesetre valami csak lehetett ott...

Ismét átjárt a borzongás. Maga a tény, hogy Maximus Mowry tudhat a legtöbbet Maryről...

Hayden azonnal a kezem után nyúlt és megszorította azt. Rá néztem és színtiszta aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben, szinte könyörgött, hogy ne csináljam azt, amire gondoltam. Tudta, mire gondolok.

Visszafordultam Andrewhoz.

- Köszönjük a türelmét, uram. Most már van honnan kiindulnunk! - álltam fel a székről, mire Hayden is.

- Én köszönöm, hogy benéztetek. Jó volt nosztalgiázni kicsit, gyertek máskor is, szívesen várlak benneteket!

Bólintottam.

- Mindenképp!

Elköszöntünk Andrewtól, majd visszamentünk a földszintre, s amint elvettük a kabátjainkat és elhagytuk a helyszínt, Hayden nem habozott megállítani egy szóra.

- Eszed ágába se jusson oda menni! - mondta, miközben a jobb karomat szorította.

- De Hayden, Max az egyetlen aki...

Hayden a fejét rázta.

- Túl kockázatos. Max nem a tűrőképességéről híres, ráadásul gyűlöli a boszorkányokat és ezt Andrew meséje is bebizonyította.

Egy fintort vágtam.

- De hisz akkor...

- Ígérd meg Riley, hogy nem fogsz odamenni! - nézett mélyen a szemeimbe.

Tudtam, hogy csak akkor fogja abbahagyni, ha száz százalékosan elhitetem vele, hogy rá hallgatok.

Bólintottam.

- Rendben - válaszoltam, mire Hayden biccentett egyet, aztán szuper sebességének hála egy szempillantás alatt el is tűnt.

Ökölbe szorítottam a kezemet, s nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy muszáj lesz megszegnem a Haydennek tett ígéretemet, addig ugyanis nem nyugszom, ameddig meg nem tudom, hogyan győzte le az ősöm ezt az árnyat. Ennek a kulcsa pedig egyedül Maximus Mowry.

Önként fogok besétálni a fenevadak csapdájába.