Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃O K T Ó B E R 6.🎃

Egy pillanat töredékéig megrémültem és erre talán ő is rájött, mert azonnal lesütöttem a szemeimet az ölemben fekvő könyvre. Egyre inkább kezdtem hinni azoknak a pletykáknak amik az iskolában keringenek a fiúról. Eddig is tudtam, hogy furcsa, de csak most tapasztaltam meg testközelből is. Pedig régen nem ilyen volt. Emlékszem, hogy még egy évvel a két éves kihagyása előtt ő is benne volt a röplabdacsapatban és ráadásképp egész jól is játszott. Meg a suliújságban is mindig ő írta a zenerovatot, többek között neki is köszönhetem azt, hogy megismertem az egyik kedvenc együttesemet, a Marmozets-t. Szomorú látni, hogy ide jutott. Bármi is történt az életében, az drasztikus változásokat hozott, az már egyszer biztos.

Még lehetett egy óra hátra a büntetésből, amikor végre elértem ahhoz a fejezethez, amire azt mondhatom, hogy teljességgel kiborultam. Már önmagában az A Nagy Prófécia cím is megrémisztett, de a tartalma még inkább, remegtem is mint a nyárfalevél az elolvasása után, s összecsaptam a könyvet, az asztalra helyeztem, hátradőltem a székben, beletúrtam a hajamba és kifújtam a bent tartott levegőt. Nem, nekem ez nem fog menni!

Levegőre volt szükségem. Levegőre, de nagyon gyorsan. Ki akartam nyitni az egyik ablakot, de tudtam, hogy nem állhatok fel a székből vagy egy újabb büntetést tudhatok magaménak, szóval megpróbáltam messziről, a boszorkányerőmet használni - ha már van, akkor valahol ugye el kell kezdni -, de a kézmozdulatok, amiket az ablak felé küldtem és vele együtt a varázsige nem a tárgyon landoltak, hanem Mr. Franklinen, akinek lebicsaklott a feje az asztallapra hirtelen és utána meg sem mozdult. 

A szám elé kaptam a kezemet. Megijedtem, hogy talán megölhettem őt és ráadásképp Hayden is hátranézett rám, mintha megérezte volna, hogy én vagyok a bűnös. Gyorsan felálltam és odasétáltam Mr. Franklinhez. Hayden is követte a példámat. Tanácstalanul álltunk a férfi előtt, majd Hayden bátorkodott fel megérinteni a tanárt és megvizsgálni, hogy lélegzik-e még.

- Életben van? - kérdeztem. Hayden bólintott, majd csak annyit mondott:

- Valószínűleg jó ideig ki lesz még ütve, szóval lépjünk le még mielőtt felébredne! - javasolta.

Ennél jobb ötletet régen hallottam már. Viszont volt valami furcsa megérzésem Haydennel kapcsolatosan. Valami olyasmi, mint ami Edwarddal is. Mi van akkor, ha Hayden mégsem egy sorozatgyilkos? Mi van akkor... ha valami teljesen más? Akár valami olyan... mint én?

🎃🎃🎃

Ma sem mentem egyenesen haza. Az erdőben bóklásztam, ami péntek délután igencsak veszélyes mulatságnak számított a környéken, mégis valahogy megnyugtatott az örökzöld fenyők között sétálni és kitisztíttatni a fejemet. Azt hiszem, a mai nap túl sok volt számomra. Túl sok olyan furcsaságot tapasztaltam, amire nem vágytam és megkaptam egy olyan dolgot is, amit soha nem is akartam: egy próféciát és hozzá egy erőt, ami talán nem is elég ahhoz, hogy ezt a jövendőmondást sikeresen teljesítsem.

Miközben sétáltam, végig éreztem, hogy valaki a nyomomban van és folyamatosan figyel engem, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem veszélyforrás. Mégis, egy idő után megelégeltem, hátra fordultam és elkiáltottam magam:

- Tudom, hogy követsz! Mutasd magad, még mielőtt én mutatnám meg mit tudok!

Egészen motiváló lehetett a szövegem, ugyanis a következő pillanatban néhányszor valaki gyors ütemben elsuhant mellettem, én pedig kapkodtam a fejemet mindenfelé. Aztán úgy döntött, hogy eleget játszadozott már velem, így csak szimplán előbukkant a fák közül: Hayden Rogers volt az, s valamiért ez egyáltalán nem lepett meg.