Egy történet, amely szánt szándékkal Halloweenra íródott, mivel én nagyon szeretem ezt az ünnepet. Október elsejétől egészen október harmincegyedikéig minden nap frissül, így nyomon lehet követni, vagy épp meg is lehet várni ameddig befejeződik és e...
- Hát nem tudom, Abs, végülis Amber Wuról van szó, a suliújság szerkesztőjéről és a Matematika Verseny országos, négyszeres első helyezettéről - érveltem, majd beírtam a sötétkék vasszekrényem számkombinációját, kinyitottam az ajtaját és elővettem belőle az irodalom könyvemet. Abby ugyanezt tette, csak két szekrénnyel odébb.
- Értékelem, hogy aggódsz értem, Miss Minden lében kanál, de megleszek, okés? - csukta be a szekrényét, majd magához ölelve a könyvét, nekidőlt az ajtajának.
Felsóhajtottam, majd én is becsuktam a szekrényemet.
- Csak jót akarok neked, tudod jól! - léptem közelebb hozzá. - Ezek az emeletes barmok, mint Morgan Samuels is, csak addig rajonganak egy lányért, ameddig meg nem hágták. Onnantól kezdve nem létezel többet az életükben.
Abby felnevetett.
- Azt hiszed hülye vagyok, hogy lefekszem vele? Egek, dehogy! - rázta a fejét. - Különben sem járunk még, csak olyan mintha randiznánk, érted.
Felnevettem.
- Jól van, Abs, de egy hónap alatt annyi minden változhat még - jegyeztem meg, mire borzongás futott végig rajtam. Olyan volt, mintha a testem egyetértett volna az előbbi mondatommal.
Abby magához húzott egy gyors ölelés erejéig.
- Nagyszerű barátnő vagy, Riley, de nagylány vagyok és tudok vigyázni magamra! - engedett el, majd elmosolyodott. - Na jó, de nem akarok csak Morgan társaságában bulizni, szóval rohadt gyorsan szereznünk kell neked is egy partnert! - jelentette ki, majd körülnézett a folyosón.
Ameddig Abby szétnézett, az én szemem már megakadt egy alakon. Nem, nem azon gondolkodtam, hogy ő lenne a tökéletes partner, mert őszintén szólva egyáltalán nem kecsegtetett az ötlet, hogy én akármelyik srác társaságában a suliból elmenjek erre a bulira. Azért néztem az alakot, mert a nyakán és az arcán sebek voltak találhatóak, amelyek enyhén véreztek, s kezei, amelyekben egy zöld mappát tartott, idegesen remegtek.
- Hé, nézd! - szólítottam meg Abbyt, majd a fejemmel a sarokban álldogáló fiú felé böktem.
Bólintottam. Nagyon is tudtam, ki az a Hayden Rogers. A srác huszonegy éves, de két évet kihagyott a suliból, elvileg valami balesete volt, szóval csupán idén, velünk együtt fogja befejezni az iskolát. Mindenféle furcsa pletyka kering róla a suliban, olyanokat hallottam róla, amilyeneket még a legvadabb rémálmaimban sem képzeltem: úgy tartották, hogy egy sorozatgyilkos. Bár igaz, Mistburry Hillben aligha történik gyakran gyilkosság, mégis volt egy eset, pont két éve, amikor egy csomó döglött állatot találtak egy erdei kunyhóban, mellette pedig két emberi hullát felakasztva. Bár elvileg kettős öngyilkosság volt, sokan úgy gondolták, hogy ez az oka Hayden eltűnésének. Mindig is hülyeségnek tartottam ezt az elméletet, de sajnos sokan elhitték. Abby is egy volt közülük.
- Azt hallottam, hogy folyton vérszaga van. Tuti macskákat kínoz odahaza! - súgta nekem oda Abby, megborzongva.
- Kitől hallottad ezt a baromságot? - kérdeztem.
- Anastasia Mackietől. Mellette ül spanyolon.
Elfintorodtam.
- Hülyeség! - legyintettem.
Abby vállat vont.
- Nem érdekes, menjünk inkább! - mondta, mivel épp abban a pillanatban csengettek be.
Még egy utolsó pillantást vetettem a kétségbeesett tekintetű Hayden Rogersre, aki meglepetésemre visszanézett rám. Szerettem volna mondani valamit vagy legalább egy mosolyt küldeni felé, de valahogy nem jött össze. Megfordultam, majd követtem Abbyt irodalomórára.
🎃🎃🎃
Iskola után nem mentem egyenesen haza, hanem belógtam a temetőbe és elidőztem néhány óráig az egyik padon, apa sírja mellett. Az idő tegnap óta nem sokat javult, talán annyiban, hogy nem süvített annyira a szél, de még mindig borongós, szürke volt az égbolt. A jegyzetfüzetembe firkáltam, miközben zenét hallgattam. A házi feladatokat már korábban megcsináltam, így mondhatni nem volt gondom. Valahogy mindig megnyugtatott a temető csendessége, nagyrészt senki nem járt errefelé, a sírásó bácsit kivéve. Nem látogatták az emberek sűrűn a temetőt, maximum Halottak napján és még akkor is voltak olyan sírok, ahová senki sem helyezett virágot vagy kis mécsest. Kiskoromban anyával mindig azt csináltuk, hogy a nem látogatott sírokra elhelyeztünk egy-egy gyertyát vagy egy szál virágot, mivel annyira rossz volt nézni, ahogyan azokra az emberekre, akik ott porladoznak a sír alján a gödörben, már nincs ki emlékezzen vagy pedig senki sem gondol rájuk.
Hirtelen megint támadt egy megérzésem és hátra fordultam. Egy pillanat töredékéig olyan volt, mintha egy alakot láttam volna elsuhanni, de valószínűleg csak a szemem káprázhatott. Nem volt ott senki az égadta világon.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nemsokára kaptam egy üzenetet anyától, aki szólt, hogy siessek haza, veszélyes sötétedéskor a temetőben. Nem tudom hogyan csinálja, de valahogy mindig kitalálja éppen hol tartózkodom. Túlságosan is jól ismer már.
Elpakoltam a füzetemet és a tollamat a fekete hátizsákomba, majd még egyszer megsimítottam a sírkövet, amelyen apa neve díszelgett, aztán sietős léptekkel elhagytam a temetőt.
