Amy Evans átlagos 23 éves, friss diplomás lány, akinek a legfontosabbak a barátai és a széteső családja és legnagyobb álma, hogy kitörjön az unalmas, amerikai életből és végre világot lásson.Egy bizonyos napig, amikor kiderül, hogy senki sem az körü...
- Ne érezd magad felelősnek, azért mert elvették a családom. - mondom most már bátran, mélyen a szemébe nézve. - Segíteni akarsz? Keress más angyalokat, akiket megvédhetsz!
Ekkor már lazábban támasztja az ajtót, eléggé ahhoz, hogy kitudjam nyitni, végül teljesen le is veszi.
- Köszönöm szépen a vacsorát! - mondom utolsó gondolatként.
Én pedig minden további szó nélkül lelépek. Nem is jön utánam, de nem is akarom.
Miért kell, még ennél is jobban felforgatni az életemet? Túl sokan próbálnak rajtam segíteni, de amit igazán akarok az az, hogy egyedül megoldjam az egészet, anélkül, hogy a szeretteimet bajba sodorjam. Mert a tetteimért, és ami velem történik, arról egyedül csakis én tehetek. Annyira nehéz így is.
Odakint a derült égen szikráznak a csillagok, a teli hold fénye pedig elég világosságot ad ahhoz, hogy lássam az utat. Egy felhő sincs az égen. Még így is elég fülledt a levegő, hiába fúj egy kicsit a szél, mintha tudná, hogy nem ér semmit, abba is hagyja.
Dühödten, szaporán sétálok hazafelé. De merre is van a haza? A közeli erdő menti úton sétálok, mivel forgalom sincs már. A cipőm sarka hangosan kopog az aszfalton, míg végül egy váratlan pillanatban ki is törik.
- A francba. - káromkodok suttogva, miközben leveszem mindkét magassarkúmat, és mezítláb megyek tovább.
Céltalanul, kissé fáradtan, kótyagosan megyek már, amikor már vagy fél óra eltelt a bolyongásomból. Egyetlenegy autó járt erre, de az se vette a stoppolásomat. Csak megállt és, amikor közelebb mentem volna hozzá, senki sem válaszolt a volán mögül, még az arcát sem láttam, tovább hajtott.
Hirtelen neszt hallok, mire azonnal megállok és hátrafordulok.
- Ki van ott? - kérdezem remegő hanggal.
Újabb nesz érkezik a hátam mögül, újra felteszem a kérdést, és újra nem érkezik rá válasz. Inkább már hülyének érzem magam, amiért magamban beszélek, mintsem rémültnek. Úgy érzem, kezdek teljesen megőrülni.
Lefekszem hanyatt az aszfaltra, ami a párás időnek köszönhetően kellemesen meleg. Felnézek az égre és számolgatni kezdem a csillagokat. Most már tényleg totális hülye vagyok. Igen, talán az az a hely ahova mindig is tartoztam. Elképzelem, hogy milyen lehet ott az élet. Minden békésnek, gondtalannak, és önfeledtnek néz ki. Oda vágyom.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megérzem valaki tekintetét magamon, de csak akkor ülök fel, amikor már a fényt is megérzem. dermedt arccal jövök rá hogy az a valaki, azok valójában valakik. Pontosan hat szárnyas angyal vesz körül. Pont ők azok, akikre most szükségem van.
Claire-t szúrom ki először, aki felém közeledve felsegít.
- Anya! - szólítom meg felegyenesedve, majd a karjaiba vetem magamat.
