Dark Romance - Nincsenek Véletlenek

2014. június 27. péntek, 21:39

Elakad a hangom, kitágul a pupillám, a bőrömön feláll a szőr. Van még valami, amit nem tudok? Totális hazugság az életem, ebben teljesen biztos vagyok. Igaz eddig azt sem tudtam ki az igazi anyám. Sőt nem is ismerem. Utálom azért amiért elhagyott, de közben mégis örülök neki, hogy megtette....

Mostanra világossá válik: nem vagyok egyedül. Végig olyanok őrizték a lépteim, akiket soha nem is ismertem, mégis ők a legközelebbi rokonaim.

- Melyik szülőnk a közös? - kérdezem félig szájtátva.

- Az apánk. Az én teljes nevem Mario Philippe Evans. Négy éves lehettem, amikor te megszülettél.

- Tehát ez azt jelenti...

- Igen a bátyád vagyok. - fejezi be a mondatomat.

- Tehát te lennél a bátyus, akinek meg kell védenie a húgát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha eddigi 24 évem során is ismertelek volna. Lehet, nem kellett volna mindenkinek hazudnia nekem. Lehet, másképp néznék a nevelőanyámra. Lehet, nem érne ennyi fájdalom. - kezd könnybe lábadni a szemem.

- Sajnálom. - lógatja az orrát.

- Sajnálod? - hisztizem. Én is sajnálom, hogy ezzel mégsem kötődöm jobban hozzád.

- Higgadj le! Tudtad, hogy az angyaloknak van a legjobb emlékezőképességük? - próbálja minél higgadtabban, több melegséggel mondani. - Ennek köszönhetően emlékszünk mindenre.

Hirtelen emlékkockák jelennek meg a szemem előtt. Mint egy látomás. Minden egyszerre ugrik be. Mario kicsiként, ahogy engem tart a kis karjaiban, miközben anyáék veszekedését hallgatja az emeletről. Aztán hirtelen visszazuhanok a jelenbe.

- Ezt te csináltad? - nézek fel rá kérdően.

- Bármit láttatni tudok másokkal, de csak a valóságról. Semmi hamis emlék.

- Szerinted, én ezt meg tudom csinálni? - kérdezem már nyugodtabban.

- Szerintem nem. Minden angyalnak más és más a speciális képessége. Rájöttél már a tiedre?

Elgondolkozom mi lehet az.

- Segítek. A gondolatolvasás, bár még van mit rajta csiszolni, mert akibe szerelmes vagy lehetetlen beleolvasni. - néz rám szúrós szemmel, mintha megtudná fejteni az összes gondolatomat. - Látom azt, hogy van egy fiú, méghozzá az ellenséged, akibe te fülig szerelmes vagy.

- Na persze, ez mégis honnan jött? - nevetek fel hitetlenkedve.

- Onnan, hogy látom az összes emlékedet. Azt is tudom, hogy miért vagy itt, és hogy hogyan jöttél rá, hogy ki vagy. A baleset aktiválta az életmentő sejtjeidet, ami csak az angyaloknak van. Másképp emberként már meghaltál volna.

- Akkor miért kell felesleges kérdéseket feltenned, ha úgyis tudod? - kérdezem komolyabban, majd felállok az asztaltól, és betolom a széket.

- Mert a féltestvérem vagy, és kötelességemnek érzem azt, hogy vigyázzak rád, mert... mert kicsúsztál a kezeim közül. Magadra hagytalak pedig nem lett volna szabad. Együtt kellett volna felnőnünk. - kezd elindulni felém nyugtalanul.

- Négy éves voltál, könyörgöm! - most már kiabálok, és a bejárat felé veszem az irányt indulatosan.

Nyitnám az ajtót, de ő rögtön ott terem, hogy ezt megakadályozza a rátámasztott tenyerével. Behunyom a szemem, képtelen vagyok még a szemébe is nézni. Annyira közel áll hozzám, hogy szinte érzem a leheletét. Sármos, de akkor is a testvérem, és most már tudom mi az a hiányérzet, amit most érzek - a testvéri szeretet. De ezzel a hiánnyal, amit most be akar tölteni, képtelen vagyok megbékélni. Nem tudom felfogni, hogy van egy testvérem, és még ha fél is, akkor is ő az, aki teljessé teszi a családi képet.