Anya

Prológus

"Meredten bámulok ki az ablakon. Az a sok ember vajon sejti, hogy mit tettek velem? Tudják vajon, hogy miért vagyok ott, ahol most vagyok? Biztosra veszem, hogy nem."

A már megszokott rutinnal lenyúlok a kisszekrényhez, egészen a második fiókig lecsúsztatom a kezemet, megragadom a fogóját és lassan kihúzom. Kiemelek belőle egy Gin Tonic-os üveget, egy erős mozdulattal leszedem a kupakját, és egy jó nagyot belekortyolok. Ezt megismétlem még kétszer-háromszor, és nem teszem meg többször, mert elértem azt, amit akartam. Az alkohol szétáradt a testemben, kevés energiát adva, de legalább a megszokott ízét hozva. Rácsavarom a kupakot az üvegre, és visszahelyezem a fiókba. Üveges szemmel bámulok ki az ablakon addig, amíg el nem tűnnek az emberek az utcákról. Eddigre már érzem a kábultságot, nem telt bele két perc sem, és az ágyamon feküdtem, homályos látással, és azokkal a homályos emlékekkel, amik ilyen állapotban szoktak megmaradni.

Ezek után gondolok bele csak abba, hogy egyáltalán mi értelme is volt ennek. Csak az élvezetért csináltam megint? Valószínűleg azért is, mert így legalább fogok valamit aludni az éjjel. Vagy van valami más oka is? Úgy érzem, erre már soha nem kapom meg a választ.

Egyre nehezebb a testem a szemhéjammal együtt, ez utóbbi kezd is lecsukódni. Egy ismerős hangot vélek felfedezni; "Anya, anya merre vagy?" E csilingelő hangzást ezer közül is felismerném. A gyermekeim keresnek. Ég bennem a vágy, hogy karjaimban tartsam őket, és ezután nem engedném el őket soha. Hiába is mennék, a testem nem engedi. Nem mozdulok. Nem most. Most nem. Nem.