You're just a Cannibal-Killing Stalking /hun/

⚫03⚫

Ki követ? Mióta? És vajon miért? Sápadtan sétálok tovább a házam felé, de egyre lassabban.  Megállok és hátrafordulok, de nincs mögöttem egy árva lélek sem. Pár másodpercig csak ott állok és nézek, majd mikor megbizonyosodom róla, hogy tényleg nincs-e mögöttem valaki, tovább indulok.
MEGINT!
Hallom a lépteket magam mögül. Kiegyensúlyozott, magabiztos lépések. Azonban megfordulni mégegyszer nem fogok. Akárki is ő, higgye csak azt, hogy nem vettem észre. Hadd legyen nagy az öröme.

Már a házam előtt járok, még mindig követ. Nem állok meg, tovább megyek. Az utca végén két irányba mehetek. Ha balra megyek, nem tudom, hogy hol kötök ki. Ha jobbra, akkor egy forgalmas térre érrek. Lépteim továbbra sem gyorsulnak. Amikor a sarokra érek, hirtelen fordulok jobbra és gyors léptekkel vegyülök el a téren az emberek között. Mikor már eléggé beolvadok a tömegbe, visszafordulok és lassú léptekkel indulok a házam felé. A személy, aki követett, most fordul be a sarkon. Nem látom jól, de a járásán látszik mennyire nyugodt. Valamiről viszont fel lehet ismerni. Az a szőkésbarna, hullámos haj bebizonyítja a kilétét. Sangwoo...Biztos vagyok benne.

Kapucnimat a fejemre húzom és tovább megyek. Próbálom nagy ívben kikerülni a fiút, ami ahogy látom, sikerül is, mivel csak egyenesen halad a tömegben. Futó lépéssel fordulok be az utcámba, majd újra leellenőrzöm, hogy most nem követ-e. Nincs mögöttem senki, így sprintelni kezdek és a házamig meg sem állok. Nem szarakodok a kapuval sem, csak szerencsétlenkedve, fájó kézzel átugrom a másfél méter magas vasrácsot. Kapkodva kapom ki a kulcsot a zsebemből és már csak az ajtócsapódást hallani mögülem.

Miért követett egészen az iskolától? Hiszen az több, mint félóra..  A földre rogyva kezdek el gondolkodni, de nem találom értelmét az egésznek. Egy ideig csak ott ülök a padlón és nem mozdulok. A falon lévő képet bámulom, ami még a 10. születésnapomon készült a szüleimmel. Arcomra széles vigyor ül ki, majd halkan kuncogni kezdek. Egyre hangosabb nevetésben török ki. Elmebetegeket megszégyenítő nevetés ez...ami nem tudom pontosan, hogy honnan jön.

Lassan feltápászkodok és miután rálehellek egyet a képkeret üvegére, a pulóverem ujjával kicsit megtörölgetem. Arcomon még most is ott van az az ijesztő mosoly. Leveszem a cipőmet és elindulok a konyha felé.
Léptek!
Ledermedve állok meg és úgy hallgatom a gerenda recsegését, ami valószínűleg nem egy kóbor macska pehely súlyától ilyen hangos. A nappaliba sietek, hogy kinézzek az ablakon. Arcomról teljesen lehervadt az előbbi mosoly. Homlokomon gyöngyöző izzadságcseppjeim is egyre gyülekeznek. Lefagyva nézem a magas fiút, aki nem más, mint Sangwoo. Halk léptekkel indulok fel az emeletre és megpróbálom elvonni a fiúról a figyelmem. Csak reménykedni tudok benne, hogy minél hamarabb elmegy.
Az ajtó!
Jut hirtelen az eszembe, hogy elfelejtettem kulcsra zárni. Fejemet fogva indulok le az ajtóhoz,majd csak ott állok és nézem a kulcsokat. Vajon észreveszi a kulcsok csörgését? Kattog az agyam, hogy mit tegyek. Hezitálva dugom be a kulcslyukba és lassan kezdem el befordítani.
~Katt~ 
Kattan egyet a zár, ezzel jelezve, hogy becsuktam. Kicsit megkönnyebbülök, de ez a gondolat is hamar kiszáll a fejemből, ugyanis nevetni kezd. Úgy röhög, mint egy kisgyerek, akit csikiznek. Fájdalmas amit tesznek vele, mégis vicces. Miután kicsit elhalkul, újra a recsegést hallani, de ezúttal távolodnak a lépései hangja.
Nem tudok mit gondolni a mai napról. Csak fogadott volna valakivel? Vagy lehet, hogy az egész csak egy rémálom? Most is csak álmodok? De akkor miért fáj így a kezem? Kérdezgetem magamtól összezavarodva, majd a már teljesen kékes-lilás kezemre pillantok. Egy nagy sóhaj hagyja el a számat, majd felállok és a fürdőbe indulok. Egy kicsi dobozkát rángatok elő a kis szekrényből, amiben kötszer, fertőtlenítő és mindenféle gyógyszer van. Kiveszem a kötszert és nehezen, de feltekerem a jobb kezemre. Nem vagyok a legprofibb az ilyenekben, de még mindig jobb, mint a semmi. Visszateszem a fémdobozt, majd a konyhába megyek és iszok egy pohár vizet. Nem is tudom, hányadjára sóhajtok már, majd kifejezéstelen arccal sétálok ki a kertbe. Leszakítok egy szál rózsát a szomszéd virágaiból, majd a kert végére trappolok. Két darab nagyobb kőhöz érkezek, ami elé lehajtott fejjel térdelek le és keresztben elfektetem rajta a virágot.
-Szia anya.. Szia apa. Minden rendben veletek? Jól érzitek magatokat odafent? Vagy inkább mondjam azt, hogy odalent?- simítom meg a két kődarabot.
-Csak miattad nem csatlakozok hozzátok anya...Megígértem..- hunyom be a szemeimet és egy nagy levegőt veszek.

♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣

Hali!
Meghoztam a 3.részt is. :)
Ha szeretnétek folytatást minél hamarabb, akkor katt a Vote-ra és a véleményeteket is kíváncsian várom, akár jó, akár rossz. :))