Red Riding Hood and the Wolf: An Untold story

Damien Special -1 -

- Akkor majd írj! – mondta, azzal közelebb lépett, és a száját az enyémre tapasztotta. Az a ragacsos cucc, ami a száján volt, átment az enyémbe is, és éreztem a nyelvemmel a csillámokat benne. Az egész olyan volt, mintha egy tündérnek adott volna orál szexet. Mikor megfordult, még nem mozdultam addig, amíg el nem hajtott a lila mercedesével, aztán visszamentem a lakásba, és a kézfejemmel megtöröltem a számat. A bőrömön rózsaszín csillámló ragacsos anyag kenődött el. Utáltam lecsókolni róla a szájfényt, pedig már igazán hozzá szokhattam volna. Nem szóltam neki, mert az már olyan lett volna, mintha a pasija lennék. Megegyeztünk, hogy azt csinál a másik amit akar, azzal akivel akar, nincs beleszólásunk egymás életébe.

A konyhába fordultam, és csináltam magamnak egy teát. Nem kellett apának segítenem a melóval. Sőt, ami azt illeti, több, mint valószínű, hogy már el is ment. Újabban nem kell a segítségem neki teliholdkor sem, ugyanis farkasként is kezd lenyugodni, nincs nagy veszély, hogy elszökik, vagy bármi hülyeséget csinál. Az én farkasom viszont olyan, mint akinek az ereiben vér helyett energia itallal kevert kávé fut. Nyughatatlan. A kávéfőző sípolással jelezte, hogy kész az ital, én meg egy fehér bögrébe töltöttem. Semmilyen édesítőt nem tettem bele, én így szeretem, feketén. A bögrével a kezemben visszamentem a szobámba. Leültem az íróasztalomhoz, és elővettem egy üres, fehér papírt, majd rajzolni kezdtem. Változó, hogy mikről szoktam rajzolni. Van, amikor azt rajzolom le, amit éppen látok. Máskor meg amit látni szeretnék. Olyan is van, amikor a kettőt kombinálom. Ezúttal egy olyan helyet kezdtem el rajzolni, ahova elszeretnék menni. Skócia. A tévében láttam tegnap egy dokumentum filmet, amit ott forgattak. Szeretnék utazni minél többet, de ez nálam sajnos nem nagyon játszik. Ahogy az lenni szokott, alig pár perc múlva tiszta szén lettem. Az ujjaim, a csuklóm, a könyököm, sőt valószínűleg az arcom is. Bár a zöldnek igen sok árnyalatát használhattam volna ehhez a rajzhoz, mégis a szén mellett döntöttem. Imádom a szén képeket, de pontosan nem tudom megmagyarázni a miértjét.  A rajztudásomat a nagyszüleimtől örököltem. Legalábbis anya mindig ezt mondta. Ugyanis már egészen kiskoromban is szerettem rajzolni. Anya szülei – akiket nem ismerhettem, mert meghaltak mikor én csak pár hónapos voltam – mindketten nagyon szépen rajzoltak. A nagymamám imádott festeni, és szobrászkodni, a nagypapám meg a rajzképekhez értett nagyon. Anya mindig megjegyezte, hogy egyáltalán nem tartja igazságosnak, hogy ez a dolog ugrott egy generációt, és ő ebből a tehetségből semmit nem kapott. Azért persze imádta, ha rajzoltam neki. Minden egyes alkalommal meglepődött, hogy „ő ilyet egész biztosan nem tudna rajzolni, akkor hogy sikerül egy totyogósnak". Apa mindig nevet ezen az emléken. És a legtöbbször hozzá teszi, hogy: „Tudod, a legtöbb anyuka esetében ez jószándékú füllentésnek lenne betudható, hogy a gyerek büszkének érezhesse magát. De nála nem. A te anyukád volt a legügyetlenebb a rajzolás terén. akivel valaha találkoztam". Nem sok emlékem van anyáról, de ezen mindig elmosolyodok. Éppen egy zsebkendővel „maszatoltam el" a satírozásomat, hogy elérjem a kívánt hatást, amikor rezegni kezdett mellettem a mobilom.

- Igen? – szóltam bele, anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőn, hogy ki hív.

- D, figyelj tudom, hogy szabadnapos vagy, de nem tudnál bejönni? – szólt bele Spyke a telefonba.

- Miért mi van?

- Seraphine. Eric azt mondja megint nem akar enni. – mondta, én meg felsóhajtottam.

- De, persze, bemegyek. – dörzsöltem meg a homlokomat. Seraphinet kölyökkorában szállították hozzánk a menhelyre, és természetesen én foglalkoztam vele nagyjából mindig. Nyilvánvaló okokból kifolyólag értek a farkasokhoz, és tisztelnek engem. Lényegében én vagyok az alfájuk. De Seraphine... ő egészen más. Függ tőlem. Ilyet erős kötődést még nem tapasztaltam nemhogy állattal, még emberrel sem. Beindítottam a kocsi motorját, és a vadaspark felé vettem az irányt. Ez már körülbelül a századik alkalom, hogy Seraphine nem hajlandó normálisan enni. A durva az, hogy még én sem nagyon tudom az okát. Elvégre egy farkasról beszélünk, nem egy pincsi kutyáról. Hajtania kellene a túlélőösztönnek, akármi is van. A vadaspark kapuja előtt leállítottam a motort, és Spyke bódéjához érve bekopogtam az üvegen.