Night thinking

Bevezető

Minden jog engem illet, a történetemet ne lopd! Az egész kis könyv az én agyam szüleménye! Remélem tetszeni fog a bevezető mindenkinek;).

Voltál már úgy, hogy senkinek se érezted magad? És féltél már a félelemtől? Érezted már milyen ha igazán fáj a lelked?  Néha elbizonytalanodtál, aztán meg feladtad? Eseteleg szerettél már valakit teljes szívedből? Vagy gondolkoztál már az életen? Nézted már magad kívülről?
Minent máshogy éltél meg, mint kellett volna?
Hiszed, hogy a Földön nem csak állatok és az emberek élnek teljes életet?
Én voltam már úgy. Féltem már a félelemtől. Éreztem már azt az érzést. Nem csak néha, annál többször is. Szerettem. Nem csak néztem, láttam is. Teljes mértékben. Hiszem.
Hogy kis is vagyok én?
Egy senki. Azaz Anne Mclarry. 22 éves vagyok, és nem szeretem az életem. Vagyis az eddigi életem nem. Úgy érzem lassan jóra fordul majd néhány dolog. Bár nem reménykedem, realista vagyok.

Félek-e? Nagyon. Hogy mitől is? Nem tudom. Fogalmam sincs, mi az az élet és halál. Ezek mind csak kicsinek tűnő, könnyen elmagyarázható fogalmak... sokak szerint. Ám én nem tömeg ember vagyok, én más vagyok. Máshogy értelmezem a dolgokat és tényeket. Az élet az a létezés. A halál pedig a megsemmisülés. Sokan addig nem törődnek veled míg meg nem halsz, sőt sokan még azt is kívánják magukban, hogy; Bárcsak meghalnál! Érdekes társadalom.. mondhatni.
Kicsit elkanyarodtam az életemtől, de ez van. Ez vagyok én.
Itt ülök egy üres füzettel a kezembe és gondolkodok, mellesleg hozzáteszem, hogy pár órája múlt éjfél -talán 2órája; nem igazán néztem az óramra s nem is tervezem-.
Az üres füzetemet csak forgatom a kezemben és jól szemügyre veszem. Szép darab lenne, ha nem virítana az általam utált pink színben.
Lassan leteszem a színes csodát az ágyamra és elindulok a konyhába. Előveszek egy üvegpoharat és öntök ki magamnak egy kis tejecskét. A konyhából két ajtó nyílik; egy a nappali felé, egy pedig a terasz felé. S én az utolsónak említetten lépek ki. Leülök az ott lévő kanapéra és az eget kémlelem. Csendes helyen lakok, egyedül. London külvárosának legszélénél élek, szeretem ezt a helyet. Ám sokszor nyugtalanít, hogy a házamhoz közel van egy nagy erdő s innen elég sokszor hallatszik ki hangos üvöltés, esetekbe hörgés is. Őszintén megvallom, hogy nem vagyok hívő ember, de a természetfelettibe hiszek. Bár nem értem miért kell lényeket természetfelettinek nevezni, ha még nem is ismeri őket senki. Téged se ismernek sokan ám nem is neveznek természetfelettinek. Ők a természetben élnek, csak nem velünk. Lehet félnek tőlünk ezért nem mutatkoznak, bár ez szerintem fordítva igaz.
Tekintetem visszavezetem az égre és csak nézek ki a fejemből, sajnos London elég esős, most is elég szépen be van borulva az ég.
Annyira belemerültem gondolataimba, hogy lassan kezd hajnalodni.
Azt hiszem mennem kéne aludni.-gondolom és kicsit kinyújtoztatom testrészeim ugyanis elzsibbadtak kicsit. Már indulnék be ám ekkor egy hangos reccsenést hallok a kerítéstől. Mi a fene?
Lassan odasettenkedek s megpillantok egy embert. Ránézek arcára s ő is rám vezeti tekintetét. Egyet pislogok, és elillant. Hova tűnhetett? El nem futhatott, mert azt hallanám. Áh biztos csak képzelődtem, már korán van ehhez. Megrázom a fejem és bemegyek a házba, majd pedig elkezdek készülődni az alváshoz.

Ha tetszett a bevezető, akkor mindenképp hagyj magad után nyomot -vote-olj commentelj;)-, és a történetet mentsd le a könyvtáradba:). Az első rész hétvégén várható, az esetleges késésért, előre kérek bocsánatot.:)