A lélek festővásznai

A lélek festővásznai

A nagyvárosok zajában sok minden rejtve marad és nem veszünk észre apró, jó részleteket, de ez egy nyugodt, csendes kisvárosban nem így van, de az emberi természet a megszokott, mindennapos, egyforma napokban egy idő után már nem is keresi, hogy mi az új, a meglepő. Sam egy ilyen átlagos kisvárosban élt, szüleivel, bár mivel még csak 17 éves volt, ezért még néha odafigyelt fura apró részletekre, melyek körülötte történnek. Minden nap az utca végén lévő vasútra lement, felült a reggeli vonatra és elindult a nem messzi Pentown városba iskolába. Péntek volt, egy hűvös, ködös, őszi nap, egy kissé érezni lehetett a nap melengető érzését, mikor pillanatokra előbukkant a ködfátyolos felhők közül. A vasúton hat ember várakozott, egy fiatal, 25 év körüli pár, egy idős hölgy kendővel a fején, egy fiatal 17-18 év körüli lány, egy idős úr bevásárló táskával és Sam. Nem volt semmi különös, csak az a lány volt egyedül ismeretlen, akit még soha nem láttam. Hosszú lábszárközépig erő, királykék színű szoknya volt rajta, fekete harisnya, sötétkék színű cipő, ami sportcipőnek nézett ki, mégis kicsit elegánsabbnak tűnt, felül vékonyabb, finomkötésű világos-és sötétkék, illetve fehér csíkos pulóver, alatta fehér póló. Ezt onnan tudtam, hogy kissé kilátszott a nyakrésze. Fura módon nem tűnt fel neki, hogy megbámulom, pedig elég feltűnően csináltam, nem is direkt, csak egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy úgy nézzek meg egy embert, hogy az ne vegye észre azt, mivel itt nem történik semmi különös. Ahogy így álltunk ott a peronon, gondoltam, hogy be kellene mutatkoznom neki, de mégis mi van, ha köszönök és egyszerűen csak kinevetne? Ha valami zaklatónak néz, akkor mi lesz ezután? Ahogy ilyenek jártak a fejemben, közben jött a vonat, amiről teljesen megfeledkeztem és már bent állt a vonat és én csak álltam és gondolkodtam, amikor a fiatal pár egyszer csak odaszólt nekem.

- Nem jössz? Mindjárt indultunk!

Hirtelen minden gondolatom háttérbe szorult és megindultam a vonatra. Fenn a vonaton az ablakok mellett voltak kétoldalt a befelé forduló ülőhelyek, én személy szerint utálok ajtóval szemben ülni, mert zavar, így hát a két felszállóajtó közötti részben foglaltam el egy helyet. Az a bizonyos idegen lány pedig állva utazott, mintha a következő állomáson azonnal le is akarna szállni egyből és rohanna valahova, pedig a következő állomás még igencsak messze van. Testtartása viszont inkább makacsságáról és arról nyilatkozott, hogy erős lelkű ember. Ameddig így bámultam a lányt, elindultunk és egy rövidebb alagúton is áthaladunk út közben és mindjárt az következett. A dombba beérve a kevéske szürkés napfény is eltűnt, csak néha-néha villant fel egy-egy lámpa az alagút oldalán. Meg kellene szólítanom azt a lányt, de a kis félelemérzet még bennem volt, de akkoris be fogok mutatkozni. Csak mire elég bátorságot és erőt gyűjtöttem, hogy felálljak és megszólítsam egy hang a fejemben egyre jobban sürgetett, hogy gyerünk, szólítsad le, másnem egy kérdéssel, hogy leülne-e. Feltápászkodtam és ekkorra már elértünk az alagút végét és a fény bevillant az ablakokon, és ezzel a célul vett lány is valami csoda folytán eltűnt. De hogyan? Ez nem lehet! Hallucinálok csak? Vagy az agyam tévesztett meg? Mivel felálltam már nem mertem visszaülni eredeti helyemre, ne nézzenek még jobban furcsának, így hát leültem az ajtóval szembe, ahol még volt hely, szörnyű egy helyzet, de nem tehettem mást, így utaztam tovább, egészen a városig. Iskolába menet is egész végig ezen járt az agyam, hogy mit láthattam, ez a valóság? Az iskola egy nagy kétszintes házra hasonlított főleg, mindenki ismert mindenkit és békesség, nyugalom volt mind a kb. 100 diák között. A termek mind egyformák, kivétel a kémia terem, de ez nem oly meglepő. A termek elrendezés szerint mindig az ablak mellett volt a tanári asztal és a padsorok pedig ténylegesen sorok voltak, mivel egybe voltak rögzítve és így volt összekapcsolva három pad. Én mindig szélen ültem, vagyis nem teljesen, hanem egy székkel beljebb. Matekóra volt és én még mindig ezen a mai dolgon rágódtam, hogy mi van velem? És ablakon való kibambulásom alatt a tanár engem szólított fel, de ez nem tűnt fel és mikor már háromszor szólított, akkor bökött oldalba a mellettem ülő srác. Szégyenkeztem eléggé, de olyan nehéz ilyen gondolatokat félretenni. Túléltem a napot, és hazaúton reménykedtem benne, hogy az alagút másik végén levő villanáskor talán felvillan a lány képe is, de nem így lett. Otthon még tanulni is nehezemre esett, csak ültem az íróasztalnál és bámultam magam elé és már csak a lányt tudtam magam előtt látni, ki ő? micsoda ő? hogy tűnt el? Annyi minden foglalkoztatott, csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben ide-oda. Mégis mi baj van velem, hogy ilyeneket látok? Megőrültem? Az utolsó reményem az volt, hogy leírok mindent, ami erre az esetre elképzelhető. Csak ültem az asztalnál, előttem egy lappal és kezemben a kedvenc tollammal, de nem jött az ötlet, nem jutott semmi sem eszembe. ...Eltelt 5 perc, majd 10, végül fél óra után egy dolog jutott eszembe csak: Odamenni a lányhoz holnap, ha ott lesz a vasúton és akkor vagy nagyon leégek, vagy kiderül, hogy nem vagyok elmebeteg. Ezen kívül más már nem jutott eszembe és így ez maradt az egyetlen dolog, amit meg akartam próbálni. Ezek után nekiálltam inkább tanulni, mivel, hogy másnap nehéz óráim lesznek. Tanultam késő estig, mert a mai napon való rágódás elég sok időt vett el a napomból. Este már csak vacsoráztam, zuhanyzás után egyből le is feküdtem és meglepően hamar be is aludtam.