Bíborfény | ✓

|| 19. Fejezet ||

- Baszki! – susogta Norton, magára kapott egy kabátot.

Követtük őt. Képtelen voltam elhinni, hogy alig egy perc leforgása alatt, hogyan lehetett ezt véghez vinni. Hirtelen toppantam meg. Amikor először kibámultam az autó ott sem volt, megráztam a fejemet és a többiek után szaladtam. Lihegve értünk ki a parkolóba, ahol Roger, a portás a fejét vakargatva nézte a megrongált kocsit.

- Ki tehet ilyet egy kocsival? – sziszegte Ms. Wayn, akit eddig nem is láttam. Mérgesen cikázott a hideg betonon, ujjaival rövid frizurájába túrt. Kiszúrt minket és gúnyosan felnevetett. – Ti voltatok a vandálok? – támadott nekünk a nő köszönés nélkül. Hatra tántorodva néztem vörös indákkal keretezett szemeit, melyek mondhatni már vérben úsztak.

- Dehogy csak megláttuk az ablakon keresztül – tette zsebre a kezét Norton és a kocsira nézett. – Mit jelentsen ez? A méltóságos? Van ennek értelme?

A tanár megrázta a fejét és a telefonjára nézett.

- Hagyjuk ezt az egészet a rendőrségre, ők majd megoldják – csettintett egyet és még egyszer végig nézett rajtunk. – Maguk meg menjenek be a kollégiumba és ne is lássam önöket egy ideig, érthető voltam?

- Persze – szisszentettem kegyetlenül sok gúnnyal a hangomban. Felvonta a szemöldökét és óvatosan elmosolyodott.

- Azt hiszem magát megint várni fogja a jó öreg pince, nincs igazam, Ms. Gilbert?

Összeszorítottam az ajkaimat. – Már ledolgoztam a büntetésemet!

Felnevetett és arrébb tűrte a tincseit.

- Igen-igen, de ez legyen még egy büntetés, ami majd arra neveli önt, hogy legyen tisztelettudó!

Megfordult és a telefonját birizgálva indult tovább. Visszanéztem Rogerre, aki kétségbeesetten bámulta az autót, megvakarta az állát. Ruhája ennek következtében felgyűrődött és egy hosszú, vörös csík nyílt fel előttünk. Szótlanul megfordultam és elkönyveltem magamban a látottakat.

Daria a zsebeibe süllyesztette az ujjait, miközben folyamatosan a betont bámulta.

- Csak én érzem azt, hogy ez nem egyszerű rongálás volt?

Hirtelen világosodtam meg, azonnal a telefonomért nyúltam, de tudva, hogy Nolan alig pár perc múlva ideér, inkább hanyagoltam azt, hogy felhívom. Azok a kacifántos betűk arról a kis cetliről voltak ismerősek, még mindig láttam magam előtt a kék tintával lefirkantott nevet, majd a kis versikét, vagy azt az akármit.

Felnéztem a többiekre és reménnyel telve bámultam az érkező Mustangra. Szívem azonnal meglódult és szokásához híven elfoglalta méltó helyét a torkomba. Ahogy megpillantottam hanyagon eltűrt barna tincseit és szürke szemeit, kedvem lett volna megforgatni a szemeimet saját bénaságomon.

A fiú kiszállt a kocsiból és érdeklődve lesett az összegyűlt bagázsra, megpörgette a mutatóujja körül a kocsikulcsot, majd megigazítva a kabátjának a gallérját megnyalta az ajkait. Azokat az ajkakat, amik nem rég az enyémekre tapadtak.

- Hát ti?

Flegma hanghordozása nevetésre késztetett, lehet hogy alig pár napja láttam őt, mégis kezdett már hiányozni az az ismerős sötét, szürkeség, ami a szemeiben honolt. Az a tudatlan sötétség. Imádtam nézni. Íriszei az enyémekre találtak és ajkaira egy halovány mosoly ült ki. Le is olvadt onnan. Tenyereit a zsebeibe süllyesztette és végig nézett a megtépázott vidéken.

A távolban látni lehetett a fenyvesek egekbe törő csúcsaikat, a szél megpengette a gallyaikat. A kopár, sárgás színű fű elborította a tájat, a mocsaras pocsolyák minden egyes méter elhagyva ott húzódtak a lábaink alatt. Már a nyakunkon volt a karácsony, mégis havat még nem igazán látott Woodburn. A hosszú, vaskos téglából épült családiházak egymás mellé épülve takarták el kertjeiket az orkán erejű szelektől, ami a szívemet egyre inkább egy idegen fiú markába lökték. Ott állt előttem alig pár méterre és én képtelen voltam megszólalni. Egy lakat zárta össze az ajkaimat, minek kulcsát mélyen egy őrjöngő folyóba vetettem.