Egy

573 30 6
                                    



„Meghalnánk, mondván:

'Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.' "

Jamie még mindig a nappali padlóján feküdt, a kezében a telefonjával. Az arcára már rászáradtak a könnyei, és hiába próbálta hívni a testvérét, a mobilja a szobájában csörgött ki. Meg akart róla bizonyosodni, hogy Nick jól van, és hogy nem haragszik rá annyira. Bár nem tudta melyik a jobb, ha haragban vannak, és így fejezik be a kapcsolatukat, vagy ha a fiú megbocsájt neki, és továbbra is ostromolja őt a szökési terveivel.

A fiú behunyva a szemét még mindig érezte magán Dominick arcszeszét, és hirtelen pattant fel a padlóról, hogy hideg vízzel megmossa az arcát, mielőtt még Simon odaér. Abban a pillanatban azonban hangos dudaszó hallatszott kintről, így a fiú gyorsra fogta a rögtönzött tisztálkodást.

Simon hangosan kopogott az ajtón, és legnagyobb meglepetésére nyitva találta azt. Ahhoz képest, hogy egyedül van otthon, merész dolog tárva nyitva hagyni az ajtót –gondolta magában. Bár, az is lehet, hogy Dominick nem vitt magával kulcsot, mikor elviharzott otthonról, és a szőke fiú az ő visszatértére számít, ezért nem zárkózott be. Simon ennek a gondolatára elhúzta a száját, és egy mérges fújtatás kíséretében lehunyta a szemét. Gondolatban magára szólt, hogy hagyja abba a folytonos agyalást, hogy végre a dolgára koncentrálhasson.

- Jamie, itt vagy? Bejöhetek? –tárta ki az ajtót a fiú.

Dominick Simon bőrkanapéján feküdt, és unottan bámulta a tévében futó színvonaltalan műsort. A távirányító a nappali közepén lévő asztalon maradt, ő pedig úgy döntött, nem ér meg annyit a dolog, hogy felálljon érte. Pislogás nélkül meredt a képernyőre, miközben a gondolatai egészen máshol jártak. Be kellene mennie megnéznie az anyukáját, hátha van valami javulás az állapotát tekintve. Bár akkor Nataniel értesítette volna őt róla... És akkor az eszébe jutott, hogy otthon felejtette a mobilját, így akárki akarná őt elérni, nem járna sikerrel. Idegességében a kanapé fa részébe bokszolt, ami keményebbnek bizonyult, mint első látásra vélte. Mégsem érhetett még a közelébe sem a kézfejében táncoló fájdalom, annak, amit akkor érzett, amikor a szőkéjére gondolt. A testvérére, akit most, 16 év után először hagyott magára. Akinél a néhány órával korábban történtek után megkérdőjelezte magában, hogy ismeri-e még őt egyáltalán. Mennyit tud változni egy ember? És mások is észreveszik, még ha nap mint nap körülötte is vannak? Dominick arra gondolt, hogy ez olyan lehet, mint mikor a távoli rokonok ámuldoznak, hogy mennyit nőtt, mióta utoljára látták őt. A környezetének ez természetes, nekik viszont nem. Vagyis, valami ilyesmi lehet. Neki nem voltak olyan távoli rokonai, akik megdicsérjék, hogy milyen nagyra nőtt, vagy hogy férfi vált belőle. A barátaitól hallotta ezt, akik gyakran panaszkodtak a nagyszüleikre, vagy más rokonukra. Neki már nagyszülei sem voltak.

Kiszakadt a fiúból egy keserű nevetés, és legszívesebben bömbölt volna, vagy szét vert volna valamit, de továbbra is csak nevetett. Nem értette saját magát sem, és számára is ismeretlennek tűnt a belőle távozó hang. Lehet, hogy ez van a teljes megsemmisülés után. Mindenki azt hiszi, hogy amikor nagyon szomorú valaki, akkor csak sírni tud, de az volt az igazság, hogy nem. Amikor valaki már azon a szinten is túl van, akkor már csak a kontrollálatlan nevetés marad. Ekkor Dominick eszébe jutottak az őrültek házában lévő bolondok, akik ugyanúgy viselkednek, mint ő pont most. Lehet, hogy már megőrült, csak nem tud róla? Az őrültek tudják ezt magukról? Ő csak azt tudta, hogy ha mindent elfelejthetne, szívesen csatlakozna hozzájuk az elmegyógyintézetbe.

SwitchedWhere stories live. Discover now