Végjátszma (Befejezett)

Extra fejezet: Coren és Nick

Óvatosan beléptünk a nagy fémdobozba és becsukódott mögöttünk az ajtó. Erősen szorítottam a hátizsákom pántját.

Minden olyan egyforma volt és fények villantak mindenfelé. Annyi dolgot láttam egyszerre, hogy azt se tudtam hova nézzek. Ahogy előre haladtunk egyre kevesebben lettünk, a többiek eltűntek. Mind bementek egy-egy ajtón. Végül már csak Nick és én voltunk. Megszorítottam a testvérem kezét és közelebb húzódtam hozzá. A bácsi megfordult és szélesen ránk mosolygott. Nagy mosolya a fél arcát beterítette.

- Testvérek vagytok?

Félénken bólintottunk.

- Akkor egy szobába kerültök – kinyitotta a mellette lévő ajtót és betessékelt minket. Eltátottam a számat, ahogy Nick is. A szoba csodálatos volt. Tele játékokkal, az asztalon édességek, az egyik sarokban még biciklik is voltak.

- Érezzétek jól magatokat, gyerekek.

Nem tétovázta tovább, szorosan a bácsi lábába csimpaszkodtam és átöleltem őt.

- Köszönjük, bácsi – hálálkodtam. Megsimogatta a fejem búbját.

- A nevem Dr. Roberts.

Hevesen bólogattam. Nick kicsit félénkebb volt, mint én. Ő csak oda állt mellém és kissé suta mozdulattal megcirógatta Dr. Roberts kezét és elmotyogott egy köszönöm-öt. Olyan volt, mintha egy állatkát simogatott volna meg. Majdnem elnevettem magam. Dr. Roberts hamarosan magunkra hagyott és mi rögtön a videojáték előtt foglaltunk helyet. Kétszer is én győztem. Erre persze Nick felvetette, hogy inkább játszunk mással.

A további napok csupa játékkal teltek és nevetéssel. Ebédkor találkoztunk a többi gyerekkel is. A többségük nagyon kedves volt. De volt egy nagydarab fiú Mike, akit nagyon nem szerettem. Állandóan piszkált mindenkit és úgy viselkedett, mintha különb lenne nálunk. Páran azt mondták, hogy azért mert ő előbb érkezett, mint mi. Szerintem viszont egyszerűen buta volt. Az otthonban is volt egy ilyen nagyfiú.

Aztán pár nap után el kellett mennünk pár vizsgálatra. Sosem szerettem orvoshoz járni.

A doktor nénik és bácsik mindenfélét csináltak. Megmértek minket, vért vettek, vitaminokat adtak... A vizsgálatokra mindig egyesével mentünk.

A lábaimat lóbáltam miközben az asztalon ücsörögtem és az ajándék nyalókát harapdáltam. Éppen azt vártam, hogy Nick is végezzen. Ma valami furcsa holmit tettek a fejünkre és aztán kérdéseket tettek fel. Nevetséges, buta kérdések voltak.

Amint kinyílt az ajtó leugrottam az ágyról. Nick az egyik felnőtt kezét fogta, aki most rám nézett.

- Nickre még vár pár vizsgálat. Addig téged visszakísérnek a szobádba – mondta. Összehúztam a szemöldököm. Hogy-hogy? Mindig ugyanazokat a dolgokat végzik el rajtunk... Biztatón a tesómra vigyorogtam és feltartottam a hüvelykujjamat.

Dudorászva ugráltam végig a folyosón. A néni cipője kopogott mögöttem. Egy paci patadobogására emlékeztetett. Vicces volt. De aztán meghallottam a sikolyt. Megtorpantam és hátra kaptam a fejem. Elkerekedtek a szemeim és ijedten pillantottam a szőke hajú doktor nénire.

- Semmi baj – jelentette ki és megragadta a kezemet, hogy maga után húzzon. Ám újra hallottam a fájdalmas sikolyt. Kitéptem a kezemet a szorításából és visszafelé kezdtem szaladni. Kivágtam az ajtót és lihegve kerestem a szemeimmel Nicket. Egy ágyhoz szíjazva feküdt, de nem csak ő, hanem még sokan mások. Hirtelen becsukódott az orrom előtt az ajtó. A szőke hajú megragadta a csuklómat és durván maga után rántott. Hiába kérdezgettem nem válaszolt egyetlen kérdésemre se. Sikítottam, rúgtam, haraptam. Nick nevét kiáltoztam szüntelen. Észre sem vettem és máris a szobánknál voltam. Belökött az ajtón és én a földre estem. Fel sem keltem onnan, csak sírtam. Miután kicsit összeszedtem magam, megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az meg sem moccant. Alig kaptam levegőt, annyira sírtam. Végül valahogy elaludtam és, amikor felébredtem már Nick is velem volt.