They call it reality

-4-

- Foglalj helyet! – nézett rám, de ő maga nem jött be, helyette becsukta az ajtót, így pedig egyedül ácsorogtam abban a szobában, amit eddig még csak a tévében láttam. Nyomasztó érzés volt, bár tudtam, hogy nem igaz, elkezdtem rajta gondolkodni, hogy bűnöző vagyok. Alig egy perc múlva az ajtó újra kinyílt és Tristan belépett rajta. A szoba közepén lévő asztalhoz sétált, velem szemben, majd az üres székre nézett.

- Miért nem ülsz le?

- Gondoltam megvárom, amíg újra felidegesedsz, és átcipelsz valami még furább helyiségbe, mint a férfi mosdó vagy egy vallató szoba. – válaszoltam, kissé durcásan.

- Megadtam neked a lehetőséget, hogy beszélj a mosdóban. Nem éltél vele. Ülj le Nyx. – nézett a szemembe. Már megint. Ez a hang, meg a tekintete... esküszöm olyan, mintha valami különleges képességgel rendelkezne, mert egyszerűen képtelen vagyok ellenkezni. Leültem tehát vele szemben a székre, és mindkét kezemen az ujjaimmal babráltam. Lehetne rosszabb is... Legalább bilincs nincsen rajtam.

- Tehát. Szeretnél mondani most valamit Elenyx Caverly?

- Ohh te jó ég. – csúszott ki a számon, amikor meghallottam a teljes nevemet. Valamiért olyan érzésem volt, hogy szobafogságot fogok kapni. Vagy börtönfogságot, a jelen helyzetemet figyelembe véve.

- Én...

- Igen, eddig az előbb is eljutottunk. Mondanál valami újat is Nyx?

- Hagyd már abba. A frászt hozod rám. – néztem fel rá, és reméltem, hogy tudja mire értem. Tristan ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodott, és mindkét tenyerét az asztallapra támasztotta előttem, majd kissé közelebb hajolt.

- Segíteni akarok neked Nyx. De nem megy, ha nem hagyod.

- Segíteni? Komolyan? – vontam fel egyik szemöldökömet, majd nyomatékosan körbenéztem a vallatószobában.

- Mindketten tudjuk, hogy addig nem mész el innen, amíg el nem mondod az igazat. Úgyhogy akár el is kezdhetnéd.

- Jól van elmondom! – emeltem fel a hangomat. Aztán eszembe jutott Lenny, ezért a hatalmas üvegablakra néztem a jobb oldalamon, amiben ugyan csak a saját ijedt tükörképemet láttam, tudtam, hogy a fal másik oldalán nemkívánatos személyek is hallhatják a vallomásomat.

- Nyx... - szólalt meg lágy hangon Tristan, majd a tenyeremen megéreztem az övét. Lenéztem a kezére, majd fel a levélzöld szemekbe. – Bízol bennem? – kérdezte, nekem meg minden porcikám azt kiáltotta, hogy „Igen, igen, igen!" Belül forróság öntött el, nagy levegőt vettem és egy olyan, „ne gondolkozz rajta, csak gyorsan bökd ki" alapon beszélni kezdtem. – Megakarom találni Melie-t.

Tristan arca megkeményedett, majd félre nézett és a falat kezdte bámulni. Aztán az asztallapot, majd megrázta a fejét, és a pillantását újra rám emelte.

- Nyx, Melie...

- Nem! – vágtam közbe. – Ne merd ezt a mondatot befejezni.

- A francba Nyx! – csapott az asztalra, én pedig összerezzentem. – Ő a húgom. Mindennél jobban szeretném ha lenne rá esély, hogy viszontlássam. De nincsen, érted? El kellett fogadnom, hogy soha többé nem látom viszont, és jobban tennéd, ha te is elfogadnád végre, mert ez tény.

- Nem! – emeltem fel a hangom, és nagy lendülettel felálltam az asztaltól, a széket magam mögé lökve, hogy ne kelljen annyival Tristan alá alacsonyodnom. Persze még így is vagy két fejjel magasabb volt nálam, de mindegy. – És az istenért ne nézz rám így! Az utóbbi hónapokban mindenki így nézett rám, és elegem van belőle. Nem őrültem meg! – Kiabáltam rá. – Tudom, hogy ott van kint valahol. Valahol... muszáj lennie. Minden egyes nap felkelek, és azon gondolkozom, miért nem jön vissza, miért nem próbál valahogy kommunikálni velem. És igen, a történtek óta, mindenki pontosan ezt mondta, amit te. Ugyanezzel a pillantással néztek rám, és próbálták megértetni velem, hogy Melie meghalt, nincs többé. Én vagyok az egyetlen, aki kitart amellett, hogy márpedig kint van valahol. Nem lehet máshogy, mert akkor az azt jelentené, hogy egyedül hagyott. – a hangom fokozatosan elhalkult, éreztem, ahogy egész testemben megrázkódom. – Annyi kérdésem van, de egyikre sincs válasz érted? Válaszokat akarok, én... - a hangom elcsuklott, és éreztem, ahogy az első könnycsepp lefolyik az arcomon. Újra Tristan szemébe néztem, aki megdöbbent pillantását rám szegezte. – Nem is tudom elmondani hányszor próbáltam rávenni magam, hogy fogadjam el azt, amit mások mondanak. – folytattam, de a könnyek szüntelen folytak le az arcomon. – Nem sikerült, de rájöttem, hogy nem érdekel. Nem érdekel, ha mindenki azt gondolja, hogy vágyálmokat kergetek. Hiszek benne, hogy kint van valahol, és megakarom találni. Azt hittem sikerülni fog egyedül is, de rájöttem, hogy nem megy. Nem tudom egyedül végig csinálni, de még te is úgy nézel rám, mintha felakarnád hívni a legközelebbi elmegyógyintézetet. – a hangom újra kezdett emelkedni, még csak nem is szándékosan, de a sírástól egyre jobban rázkódtam, és ahogy kibeszéltem magamból a gondolataimat, úgy egyre zaklatottabb lettem.