-4-

777 91 8
                                    


4. Fejezet

A cipőmet kezdtem el bámulni, majd a csempén lévő repedéseket. Sokkal nehezebb erről beszélni, mint azt én gondoltam. Illetve összeszedni rá a bátorságot, hogy beszélni kezdjek róla. Felnéztem, de sajnos a reményeim cserben hagytak, ugyanis Tristan se nem lépett le, se nem talált magának más elfoglaltságot. De helyette továbbra is figyelmesen bámult engem. Mindig is olyan „ne akarj átverni, hisz mindent tudok" tekintete volt. De mostanra mintha ezt... továbbfejlesztette volna. Talán a rendőr suli tehet róla, vagy csak az évek múlása tette, de én tényleg úgy éreztem, mintha szó szerint bele látna az agyamba.

- Muszáj így nézned rám? Frusztráló... - néztem oldalra, majd újra rá. Ugyanis képtelen voltam huzamosabb ideig a szemébe nézni. Bár tudtam, hogy semmi komolyabb miatt nem vagyok itt, úgy éreztem, ha még sokáig néz rám ezzel a tekintettel, még a végén az egész világ bűnét magamra vállalom.

- Talán nem éreznéd annyira frusztrálva magad, ha elkezdenél beszélni. – válaszolta szigorúan.

- Én... - kezdtem, aztán becsuktam a számat. Én elakartam mondani, tényleg. De egyszerűen nem tudtam elkezdeni beszélni. Először is, egy mosdóban voltam Tristan Danverssel. Ha nem érezném magam totál kínosan, akkor most tuti tiszta vörös lennék ettől a helyzettől. Másodszor pedig, ez nem az a Tristan akit én megszoktam. Ez a Tristan szigorú, és válaszokat akar, méghozzá azonnal. És berángatott magával a férfi mosdóba!

- Na jó. Elég ebből. – mondta, mikor rájött, hogy nem fogok megszólalni. Azzal újra megragadta a karomat, és kivonszolt a mosdóból arra a folyosóra, amerről jöttünk. Megláttam a férfit, Tristan társát, Lennyt, akinek a szemöldöke ha tehette volna, egészen a plafonig siklott volna fel, amikor észrevett minket kijönni a mosdóból.

- Tristan? – nézett Trisre.

- Ezt az ügyet majd én elintézem. – felelte.

- Kár, hogy nem teheted.

- Miért nem? Te mondtad, hogy a héten vállalnom kell egyet.

- Igen, az én vezényletemmel. – mutatott saját magára.

- Rendben. Akkor csak a vallatást bízd rám, oké? - Hogy mit? Vallatást?!

- Tris, ez... - kezdte Lenny fejcsóválva. Majd körülnézett, mintha attól félne, valaki meghallja ezt a beszélgetést, akinek nem kellene. Aztán sóhajtott egyet. – Rendben. Van húsz perced. A fal másik oldalán leszek. Nyomás.

- Öhm... fiúk, nem akarlak titeket megzavarni, de miért is van szükség vallatásra? Mert ha jól tudom, akkor...

- Fogd be Nyx! – szakított félbe Tristan. A szemem kitágult, és mindkét szemöldököm a magasba szökött. Hogy mivan?!

- Már megbocsáss, de...

- Nyx! – emelte fel a hangját, és menet közben megállt, hogy a szemembe nézhessen. – Maradj most csöndben jó? – Én nem tudom, hogy milyen energiák áradnak ki belőle, de az ellenkezést nem tűrő hangjának, és a tekintetének együttes keverékétől úgy éreztem, jelen pillanatban a világon bármit kérhetne, egy szó nélkül teljesíteném neki. Némán bólintottam, ő pedig vonszolt tovább magával, nyomunkban Lennyvel.

- Most úgy is beszélni fogsz, ha akarod, ha nem. – mormogta az orra alatt Tristan. Egészen máshogy néztem rá. Sosem láttam még ilyen szigorúnak és elszántnak. Kezdtem elgondolkozni azon, hogy valójában mennyire rossz ötlet volt tőlem ez az egész. Több, mint valószínű, hogy őrült nagy baromságot csináltam. A baj az, hogy mindig nagyon beleélem magam mindenbe, hamar tudok igazán lelkesedni bármiért, de nem sokáig. Most is az történt, ami már sokszor előfordult. Kitaláltam valamit, aminek a részleteit nem gondoltam át, nem hogy nagyon, még kicsit sem, és most csodálkozom, hogy nem úgy sült el, ahogy én azt vártam. Tristan kinyitott előttem egy ajtót, én pedig beléptem rajta. Úgy éreztem magam, mint egy bűnügyi sorozat legújabb epizódjának főszereplője. A helyiségben, a hatalmas üvegfalon át lehetett látni a vallató szobát. Tristan az oda vezető ajtót is kitárta előttem, én pedig beléptem rajta.

They call it realityWhere stories live. Discover now