Alive ( Niall Horan FF)

19. rész

Nagyon boldog voltam. El sem hiszem, hogy Niall, eljött ide. Mivel már náluk lakunk, így nem tudom felfogni, hogy Ő itt van. Mikor elengedtem Őt, kétségbeesetten húzott vissza magához. Erősen szorított.

- Kérlek, soha többé ne csinálj ilyet! – csak ennyit mondott, majd még mindig engem ölelve, cipelt be a házba. – Nem akarok még egyszer ennyi időt nélküled eltölteni- mondta és egyre jobban szorított magához.

Bementünk a házba, majd Niall-t beinvitáltam a konyhába.

- Éhes vagy?- kérdeztem Hercegemet. A bambulásából felébredve elmosolyodott és bólintott egyet, majd magához húzott, és egy puszit nyomott ajkaimra. Súgott egy „Köszönömöt", majd elengedett. Mivel tudom, mennyire szereti, (de a palacsintát ki nem?), így nekiálltam bekeverni a tésztát. Miután kész lett, kisütöttem Őket, majd megkentem, mindenfélével. Persze, Niall, amit elkészítettem azonnal meg is ette, így nem maradt nekem palacsinta a végére.

*Niall szemszöge*

- És, mikor jössz vissza Londonba? – kérdeztem Tőle, miközben a nappaliban ültünk a kanapén.

- Tavaszi szünet után. – felelte, majd elfeküdt a kanapé, fejét pedig ölembe hajtotta. Így voltunk csendben egy darabig. Szóval a tavaszi szünet után! Az már mindjárt itt van! Vagy nem?

A bejárati ajtó kinyílt és két középkorú felnőttet pillantottam meg. Holly azonnal kikelt ölemből, majd idegesen pillantott rám. Ó, ezek szerint a szülei azok!

- Szia, Kicsim! – köszönt az anyukája. – Ma nálunk vacsorázik Dave, és a családja. Viselkedj velük rendesen, ne úgy, mint legutóbb- mondta, mire összeráncoltam a szemöldökömet. – Kislányom, ki ez a fiú? – Holly rám nézett.

- Öhm, szóval... Ő Niall! –mutatott be szüleinek. Csak ennyi, hogy Niall?

- Bővebben?- kérdezték szülei.

- A barátom, és egyben abban a bandában van, amiben Josh zenél- ezek után a szülők csak néztek, megrázták a fejüket, majd elkezdtek Holly-val kiabálni, míg meg nem szólalt a csengő.

*Holly szemszöge*

Dave... A legjobb haverom. Már irtózatsan hiányzott, bár most ,hogy Szöszi itt van, így wgy picit félek.Nem értem, miért kell mindig mindennek közbeszólnia. Elég nekem az is, hogy anyuék leszólják a kapcsolatomat Niall-lel. Mielőtt még beengedhettük volna vendégeinket, még gyorsan felmentem átöltözni. Niall-lel kiválasztottuk, mit vegyek fel, majd kézen fogva ballagtunk le a lépcsőn. Dave, és a szülei már az asztalunknál ültek. Az asztal tele volt mindenféle finomsággal. Az biztos, hogy nem anyu csinálta. Ilyenkor inkább rendelni, szokott. Mivel Dave szülei fontos emberek, pontosabban anyumék főnökei, ezért minden tőlem telhetőt megteszek. A fiú még általánosban az osztálytársam volt, azóta a leges-legjobb fiúhaverom. Tudom, nem igazán örültem Neki, hogy itt van, de legalább láthatom Őt. Odamentem a székéhez és egy hatalmas öleléssel köszöntöttem. Annyira hiányzott már! Niall a túloldalt elég fura fejet vágott, de megértem. Még nem tudta, hogy nekem ez a srác, mennyire is fontos. Mikor befejeztük a köszönést, visszamentem a helyemre, majd csak ez az egy kérdés hallatszott:

- Mit keres itt Niall Horan?- A kérdésen meglepődtem. Most mit mondjak? Belenéztem Niall tekintetébe, ami furcsán csillogott.

- Öhm, ... szóval ... Ő a barátom! –mondtam végül magabiztosan, mire elkerekedő szemeket láttam. Dave hitetlenkedve nézett rám, szemeiben csalódottságot véltem felfedezni.

A vacsora ezek után azzal telt, hogy anyuék, Dave szüleivel beszéltek, és még az is szóba került, hogy „milyen felháborító," hogy Ő barátom.

A vacsora után, még folytatódott volna a beszélgetés, de hirtelen megjelent a bátyám, akihez odafutottam, és majdnem ledöntve, ugrottam neki, és öleltem meg. Niall felállt, köszönt dobosuknak, és Josh is leült közénk. A kezéből lerakott egy levelet z asztalra, amire ez volt írva: Stanford University. Mikor anyu észrevette, azonnal kibontotta, pedig azt nekem kellett volna, majd érdeklődve olvasta el, és azt vettem észre remegett is. Én is kíváncsian figyeltem anyum reakcióját, ami az volt, hogy hirtelen felpattant és zokogva borult a nyakamba. Még mindig nem tudom felvettek-e vagy sem, de mikor Josh is elolvasta és felkiáltott tudtam: Sikerült!

A mellettem ülő barátom semmit sem tudott, mire ez a nagy öröm. Értetlenkedve nézett körbe, mire anyu megszólalt, poharat emelt, és hálát mondott.

- Koccintsunk az én nagyon okos lányomra, aki nem csak, hogy szép, de szeptembertől a Stanfordon fog tanulni! –kiáltotta, mire mindenki elkezdett tapsolni, kivéve a mellettem ülő személyt, aki ledermedve, értetlenül, és kétségbeesetten nézett előre. Nem beszéltem neki még erről, mert biztosra akartam menni, hogy felvesznek-e, de most, hogy felvettek, már nem szeretném. Messze leszek Niall-től. Az egyetem Kaliforniában van, Ő meg Londonban.

A vacsora után, felálltam az asztaltól Niall-t és Josh-t magammal húzva, és felmentünk a szobámba. Barátom csak dühösen nézett rám. Ajjaj, mindjárt kitör.

- Stanford? Kalifornia? Komolyan Holly? – kérdezte dühösen. Én csak összehúztam magam. Nem mertem a szemébe nézni. - Én miért nem tudtam róla? – folytatta- Mikor akartad elmondani ezt nekem? Nem érezted, hogy valamit nem mondasz el nekem? Mi van még amiről tudnom kéne, de Te nem osztottad meg velem? – erősödött egyre jobban hangja, de én nem válaszoltam. Nem mertem rá nézni.

- Hé, Niall állj le! Ő nem tehet semmiről! Ő csak addig nem akarta elmondani, még nem tudja biztosan.

- Igen? De azt tudta, hogy hova jelentkezik nem? Elmondhatta volna, de mit csinált? Játszik a bizalmammal! – fejezte be és kirohant az ajtón.

Mikor abbahagytam a bőgést, és az egyetem szapulását, folyamatosan Niall-t hívtam, de Ő nem vette fel. Ha visszament Londonba, már biztos hazaért. Félek, nagyon félek, hogy elveszítem.

Reggel elég nehezen keltem fel. Eszembe jutott a tegnapi dolog és elszomorodtam. Aztán hirtelen valami felvillant, és rájöttem, engem Londonba is felvettek egy egyetemre. Lemondok a Stanfordról, ami a legnagyobb álmom volt, és a Londoniba fogok menni. Nem akarom Őt elveszíteni.