30.fejezet

8K 432 36
                                    

Nash nem szólt egy árva szót sem hozzám, csak felkapott a földről és felvitt a szobámba. Óvatosan letett az ágyamra, én pedig bevackoltam magam a szélére. Leült mellém és csak nézett rám. Én persze csak magam elé bámultam, de mindvégig éreztem a tekintetét magamon.

- Szereted még? – kérdezte hirtelen.

- Igen. – suttogtam.

- Ő is szeret. – nem szóltam semmit. – Nekem elhiheted. Régóta ismerem már.

- Sosem mondta.

- Nem egy érzelmes típus. – egy kicsit csendben maradt. – Úgy érzed, hogy jól döntöttél? – haboztam a válaszommal, mert egy kicsit sem voltam biztos ebben.

- Azt nem tudom, de úgy érzem, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. – mondtam ki, amit gondoltam.

- Ha te így érzel, akkor rendben. De tudd, hogy akármi történik, én melletted állok, mindenben.

- Köszönöm. – suttogtam. Közelebb férkőztem hozzá, mire ő egy kicsit jobban eldőlt az ágyon, és hagyta, hogy hozzábújjak. Most erre volt szükségem. Hogy valaki mellettem legyen.

***

Időközben elbóbiskolhattam, mivel felébredtem kint már sötét volt. Meglepetésemre Nash már nem volt mellettem. Az éjjeliszekrényemen lévő kislámpához nyúltam, és felkapcsoltam, hogy lássak valamit. Ezután a falon lévő órára pillantottam, miszerint este fél tíz van. Jó sokat aludtam. Visszafeküdtem az ágyba, és a plafont kezdtem el bámulni. Milyen érdekes, hogy az ember élete egy szempillantás alatt mekkora fordulatot képes venni. Nem rég még boldogan ünnepeltük a két hónapos évfordulónkat, most meg itt fekszem az ágyamban nélküle. És már soha többet nem lesz itt velem. Ezekre a gondolatokra könnybe lábadt a szemem, de hamar megdörzsöltem őket, nehogy újra sírni kezdjek. Az nem megoldás, ha itt sajnáltatom magamat. A sírás semmit sem oldd meg. Nem hozhatja vissza az elmúlt hónapok minden boldogságát. De legfőként... nem hozhatja vissza Őt.

Reggel a nap meleg sugarai ébresztettek. Este még egy ideig forgolódtam, majd jobban tartottam, ha pihenek még egy kicsit. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy érzem magam, mintha egy hete nem pihengem volna ki magamat rendesen. Semmi életerőm nincs a mai naphoz. Tudtam, hogy a fiúk Cameron születésnapi partijára készülnek, és hogy ma nekem kellett volna lefoglalnom Őt, amíg a srácok minden egyebet elintéznek a bulival kapcsolatban. Remélem, azért megértik, hogy a történtek után semmi nincs elég erőm ahhoz, hogy egy légtérben tartózkodjam vele. Nem lennék erre képes. Lassan kikeltem az ágyamból és elmentem tusolni. Az igazat megvallva nem esett olyan jól, mint szokott. Egy kicsit sem frissített fel, csak jól esett, hogy nem érzem magam koszosnak. Belebújtam egy bő szürke tréningnadrágba, és a hozzátartozó szürke melegítő felsőbe, ami alá egy fekete trikót vettem. Sminkeléssel semmi kedvem nem volt foglalkozni, pedig igazán rám fért volna. A hajamat is csak egy laza kontyba kötöttem a fejem tetejére. Nulla életkedvvel baktattam le az emeletről, hogy szerezzek magamnak egy kis fagyit valahonnan. A család többi tagja mind a konyhában intézték a reggeli teendőjüket, de amint beléptem a helyiségbe mindenki abba hagyta, amit éppen csinált. Csak néztek, és nem tudták, hogy mit csináljanak, de ugye mit vársz egy öt éves kislánytól, Skylynn most sem hazudtolta meg magát.

- Bella miért ilyen piros a szemed? – kérdezte, és odasétált hozzám, én pedig hamar leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk, mire Ő megfogta az arcomat, és jobban szemügyre vette. – Elmenjek veled a doktor nénihez? Lehet, hogy te is allergiás vagy arra amire én. Mi is a neve Anya? – fordult hirtelen Elizabeth felé, aki elmosolyodott a lánya kérdésén.

Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now