Ments meg!

3. fejezet

Gwen szemszöge

El sem hiszem, hogy elájultam... Az pedig, hogy egyenesen Sebastian Vettel karjába zuhantam, egyszerűen felfoghatatlan. Megmentett, most pedig itt ül mellettem és a szája szegletében apró mosoly bújkál. Szőke haja össze-vissza áll, az arca pedig borostás, ami ultra szexivé teszi.

Már mikor megpillantottam a feléledésem után, akkor is elpirultam, de most mikor rám nézett, tudtam, hogy az arcom nem csak enyhén piros, hanem nagyon.

- Tényleg enned kellene valamit, mert elég sápadt vagy. – mondta és aggodalmas szemmel pillantott rám. Én erre csak legyintettem, hogy nem nagy dolog, mire Sebastian összehúzta a szemöldökét és intett az egyik stuardessnek.

- Miben segithetek, Uram? – kérdezte kedvesen a hölgy.

- Kérem hozzon egy csirkés szendvicset egy pohár vizzel. – adta le a rendelést a pilóta egy mosoly kiséretében.

- Azonnal. – felelte a légiutas kisérő, aki láthatóan szintén elolvadt Sebastian mosolyától, majd elindult a gép eleje felé.

Én értetlenül néztem a németre, mert elég kényelmetlenül éreztem magam. Oké, hogy elájultam, de azért tudok magamnak kaját venni egy repülőn. Valószinűleg Seb tudta, hogy mi jár a fejemben, mert védekezően felemelte a kezeit.

- Láttam rajtad, hogy nem akarsz enni, ezért rendeltem neked. – felelte. – Más lány örülne ennek a gesztusnak, de te még mindig nagyon csúnyán nézel rám. – nevette el magát a végére.

Én keresztbe fontam a kezem, és elővettem a "már nagylány vagyok, hagyj békén" tekintetemet, mire ő csak még jobban elkezdett nevetni. Épp rá akartam szólni, hogy hagyja abba, mikor megérkezett a stuardess a szendviccsel. Sebastian elővette a tárcáját és kifizette az ennivalót, amit aztán nekem nyújtott. Teljesen lefagytam.

- Nem is ismerjük egymást, és te kaját veszel nekem? – hüledeztem. Nagyon nem értettem a német viselkedését. Sebastian erre csak vállat vont.

- Csak nem akarom, hogy ismét elájulj. – mondta, majd elkezdett kotorászni a táskájában. Megtalálta a fülhallgatóját és bedugta a telefonjába. – Egyél! – adta ki az utasitást, majd a kis hangszórókat a fülébe tette, és megnyomta a play gombot.

Nagyot sóhajtottam, majd mint egy ragadozó, rátámadtam a csirkés szendvicsre, és akkorát haraptam bele, hogy egyből meg is ettem a felét. Jóizűen rágni kezdtem, ám mikor oldalra fordultam, Sebastian elképedt arckifejezésével találkoztam

- Méghogy nem vagy éhes! Ahha... -csóválni kezdte a fejét, majd hirtelen elkezdett nevetni azon, ahogy próbáltam a nagy mennyiségű ételt valahogy megrágni, majd lenyelni. Nem volt egyszerű feladat. De megbirkóztam vele.

- Jó na, igazad volt, beismerem. Tényleg eszeveszettül éhes vagyok. Ma még nem ettem semmit.

- Miért nem? – nézett rám kérdőn. – Ne mondd, hogy nem volt rá időd, mert azt nem hiszem.

- Csak ideges voltam. Vagyis vagyok. – túrtam bele a hajamba.

- Még sohasem repültél? – kérdezte mosolyogva, mire én nemet intettem a fejemmel. – Á, akkor már értem.

- De mostmár kezdek megnyugodni. – viszonoztam a mosolyát. –Szerintem már hányni sem fogok. – jelentettem ki büszkén.

Ám ez nagy hiba volt, mert ekkor a pilóta bejelentette, hogy felszállunk. Felzúgtak a motorok és a repülőgép elkezdett gurulni a kifutópályán. A gyomrom liftezni kezdett és ez az érzés egyre erősödött, mikor emelkedni kezdtünk. Az agyamba mindenféle képek tolódtak. Magamat láttam két évvel ezelőtt, ahogy a kemoterápia után a vécékagyló felé görnyedve hányok. Erről röktön eszembe jutott a rák, hogy túléltem és az, hogy Grace nem. És ekkor teljesen eluralkodott rajtam a pánik. El akartam menekülni. Kétségbeesetten tépkedni kezdtem a biztonsági övet, hogy kiszabaduljak és elszaladjak valahová.

- Hé,hé,hé! - Sebastian elkapta a kezem és szorosan tartotta. – Mi a baj? –kérdezte, ám mikor észrevette a könnyeket a szememben, akkor már ő is kezdett kétségbe esni. – Hé! Nincs semmi baj, nyugodj meg! Csak felszálltunk, nem fogunk lezuhanni, igérem. – nézett mélyen a szemembe. – Lélegezz!

- Igyekszem. – feleltem, majd követtem az utasitásait. Velem együtt vette a levegőt, mire én körülbelül 5 perc után megnyugodtam. Még mindig fel voltam dúlva, de már nem akartam minden áron kijutni a már levegőben levő repülőből.

- Ezaz! – mondta és elengedte a kezemet. – Jobb már?

- Igen. – bólintottam. – Köszönöm szépen.

- Nincsmit. – mosolygott rám, amitől teljesen megnyugodtam. A fejemet hátradöntöttem és egy kicsit behunytam a szemem. Nagyot sóhajtottam és élveztem a gép alig hallható moraját.

- Amúgy... - kezdte Sebastian. – Tudod mire jöttem rá?

- Na mire? – kinyitottam a szemem, és ránéztem.

- Arra, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.

- Milyen igaz. – nevettem el magam, majd felé nyújtottam a kezem. – Gwendolyn Carter vagyok. De csak Gwen.

- Sebastian Vettel. – megfogta a kezem, és egy kicsit megrázta.

- Természetesen tudom. – lett szélesebb a mosolyom. – Amúgy neked nem ismerős a nevem?

- Most, hogy mondod, de. – válaszolta elgondolkodva. – Csak fogalmam sincs, hogy honnan.

- Nem neked kell elvinned engem a melbourni pályára? – kérdeztem tőle. Először nem értette mire célzok, de aztán láttam a tekintetén, hogy megvilágosodik.

- Te vagy az új sajtófőnök? – kérdezte elképedve. Én meg csak nevetve bólogattam.

Ezután az utunk elég eseménytelenül telt. Ő zenét hallgatott és nagyobb részben csukva volt a szeme, én pedig olvastam. Néha egymásra mosolyogtunk, vagy éppen a könyvemről beszélgettünk, de semmi több nem történt. A leszálláskor segitett levenni a bőröndömet a fejünk feletti tartóról, majd közölte velem, hogy neki kell elvinnie a pályára. Ezt mondjuk már akkor sejtettem, mikor megláttam őt a repülőn.

A bőröndünket magunk után húzva beszélgettünk az időjárásról, mikor megpillantottam, hogy milyen járműhöz is vezet engem Sebastian. Bizony, egy Ferrari volt.

- Ezzel megyünk? – képedtem el teljesen. Valahogy nem éreztem elég méltónak magam hozzá, hogy én beüljek egy ilyen szintű sportautóba.

- Bizony! – vigyorgott Vettel, mint a vadalma. – Erre parancsoljon a hölgy! – mondta majd kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, ő pedig betette a bőröndöket a csomagtartóba. Megilletődve és egyre növekvő csodálattal másztam be az autóba és néztem körül benne.

- Elképesztő! – lelkendeztem.

- Várj míg meghallod a hangját! – nevetett a pilóta és elforditotta a kulcsot.