Egy angyal állt előttem. Vagy inkább lebegett. Homályos volt a kép. Tompán láttam, és csak a száját néztem ahogyan mozog.
Beszélt hozzám,de én semmit se hallottam.
Annyira minimálisan szűrődtek át a hangok, és zúgott a fejem,hogy nem bírtam leolvasni a szájáról mit mond. Talán fontos volt. Talán nem. Nem izgatott,hisz semmit se értettem.
Hogy kerülhettem ide?
Hol vagyok egyáltalán?
Miért látok egy angyalt?
Istenem mondd meg..
Meghaltam?
A szívem egyre hevesebben vert..
Nagyon féltem. Mi lesz most?
Ekkor az angyal abbahagyta a beszédet. Hozzám nyúlt. Megérintett.
Megfogta a kezem,és láttam,hogy nagyon szomorú.
Egy hatalmas könnycsepp jelent meg hirtelen az arcán.
Csak néztem ahogyan lefolyik, majd lehull a mélybe.
Alattunk minden fekete volt. A semmiben álltam. .. De a kis cseppecske aranyul ragyogta be az egészet.
Talán egy drágakőhöz tudnám leginkább hasonlítnani. Semmi földi nem volt benne.
Leguggoltam. A könnycsepp ott lebegett előttem,és én belenéztem.
Egy villanásnyira átfutott bennem az egész életem.
Mindent éreztem. A három évvel korábbi szülinapomra kapott gyertya illatát, és a tegnapi jéghideg esőt a bőrömön.
Ezek után a mát láttam benne.
Apát,és magamat,ahogy a kertünkben lévő fehér pavilonba tartunk.
Önfeledten nevetek apa egyik hülye viccén, és ő is rámmosolyog,miközben pár nehéz dobozt helyez át a sarokba.
Én a pavilon másik végében porolgattam le a régi katonáimat.
Ő megint elkezdett hülyéskedni,én pedig nagyon felnevettem.
.Ekkor robbant valami.
Sípolt a fülem,nem láttam.
Teljes képszakadás.
Az aranyló könnycsepp elsötétült,és eggyévált a fekete mindenséggel.
Magamhoz tértem.
A pavilonban voltam,ami már korántsem volt olyan fehér,mint előtte.
Fájt mindenem.
Körbe néztem.
Minden bútor és doboz össze-vissza volt dőlve.
Feltápászkodtam a földről,és megpróbáltam rendesen kinyitni a szemem.
Ekkor eszembe jutott minden.
-Apa!-kiáltottam.
Nagyon meg voltam rémülve.
Hol lehet? Jól van?....Él még?
-Apaa!-..semmi válasz. Csak néma csönd. Hátul minden vak sötét..
Sírni támadt kedvem.
-APAAAA!!!!- üvöltöttem mostmár teljes erőmből.
Semmi.
...
Nincs tovább. Összeestem...
A földön térdeltem,...de ekkor elkezdett köhögni valaki.
-Fuss..innen..Jó messze- krákogta egy imerős hang.
Felálltam.
De ekkor már túl késő volt.
Minden hiába.
Még egy robbanás..csak sípolás,és örök sötétség.
